Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)

1993-08-04 / 8510. szám

Lengyel László elemzése az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP három évéről

Magyar Hírlap, 1993.7.30

1 r

A válauUiok koieledlével egyre Inkább ti éj alternálói válik lénye£cssé. A választó, főleg t valamilyen pártul bizonyosan választó már nagyjából tudja, hogy mit nem szerelne. A választói többség szavazatai megvonásával vagy távolmaradasával szeretné büntetni a jelen kormányzatot. Előreláthatólag a magy ar demokratáknak kell vállalniuk a szavazmvtszleségekrl a kormányzati népszerűtlenségért. A KDNP bizonyos önállósodással kísérletezik, él azzal a lehetőséggel, hogy a társadalom jelentős része nem tekinti kormánypártnak.

A kisgazdáknál pedig csak az ellenzéki arculatú TÓrgján-part van igazi mozgásban. Ebből következően a választási csata nem a kormány és az ellenzék(ek) között dóiéi, hanem sokkal inkább az ellenzéken belül. Ez történi 1990-bea s.

Előny, ha az ellenzéki oldalon is verseny van

Az ellenzéki erők belső átrendeződése az elmúlt három évben legalább olyan látványos, mint a kormánykoalíció pártjainak emelkedése és hanyatlása. Sohasem volt égységes ellenzék. Nem volt egységes ellenzék a kilencvenes országgyűlési választásokon. (Nem is lehetett, hiszen a frontvonalak éppen az MSZP-vel szemben húzódtak.) Már az ellenzékbe kerülés pillanatától jelezte az SZDSZ és a Fidesz, hogy a szocialistákat nem tekintik szalonképes ellenzéki pártnak, s természetesen szövetségesnek sem. De a választási megállapodások fölötti villongások, majd az SZDSZ— MDF paktum megrontotta a szabaddemokraták és a fiatal demokraták viszonyát is. Nem volt egységes ellenzék az önkormányzati választásokon sem, sőt az önkormányzatokban kivívott liberális győzelmek nem hozták egymáshoz közelebb az SZDSZ-t, a Fideszt és az MSZP-t.

Nem folytatom.

Ellenzéki alternatíva mindeddig úgy volt jelen, hogy külön szabaddemokrata, külön Fidesz, külön szocialista alternatíva. És ez Magyarországnak, a magyar politikai életnek nem hibája, hanem előnye. Nem hogy ártana, de használ, ha ellenzéki oldalon is világosan körvonalazódik a verseny. Véleményem szerint ezen nem változtat a mostani SZDSZ—Fidesz—Agrárszövetség— Vállalkozók Pártja megegyezés sem.

Az ellenzéki pártok versenyét csak az emelhette volna magasra a társadalom szemében, ha világos programok és meghatározott gyakorlati modellek körül folynak. A kormányzat programjaival szembe kell programot szegezni, illetve, ha az ellenzéki pártoknak saját intézményeikben kell példát mutatniuk. A magyar társadalomban egyszerre kell megnyerni a gazdasági szereplők bizalmát, a közvélemény-formálók mértékadó véleményét ahhoz, hogy el lehessen jutni a szavazókhoz. Az előbbiek pedig 1990 októbere, a taxisblokád válsága óta minden pártot, minden programot, minden politikust hatalmi befolyása, világos vonalvezetése, pragmatikus gyakorlatiassága, kapcsolattartó képessége és szakmai hozzáértése alapján mérnek. Az ellenzékben lévő pártoknak óhatatlanul kevesebb a lehetőségük arra, hogy a gazdaság szereplőit — a vállalatok, szövetkezetek, biztosítók vezetőit, a bankigazgatókat, a vállalkozókat, a költségvetési intézmények irányítóit —, illetve a közvélemény formálóit — különböző szakmák elitértelmiségét a tekintélyes kórházi főorvostól az akadémikusig, a vezető újságíróktól a menő ügyvédekig — a hatalmi befolyásukkal

tartsák bűvkörükben. Marad a világos vonalvezetés, a gyakorlatiasság, hogy mennyire tud és akar kapcsolatokat fölvenni és karbantartani, s mennyire fele! meg szakmailag.

Kérdezhetik: hát a párt, a pártveletók tisztasága, múltjukat és jelenüket illetően? Ennek talán nincs jelentősége? Dehogynem. De egy párt tisztasága sokkal inkább a választó kérdése, mint a gazdasági életben működőké vagy az elité. A választó az, amelyik az MSZP-ben a szaglásával érezte az utódpártiság dunna alatti izzadságát 1990—91-ben. Valahogy beléjük ivódott a Vagyoni ügyek élszámolatlansága, bizonytalansága, a különböző kft.-próbálkozások rossz szaga. Ahogy azután az MDF-nél 1992-tól egyre gyakrabban emlegetett privatizációs botrányok, korrupciógyanús ügyek váltanak ki hasonló gyanakvást. De nem mentes ezektől az SZDSZ sem, amelynek az önkormányzatokban viselt dolgait vetik szemükre. S végül a Fidesz, az „utolsó tiszta” esett az ingatlanbotrány révén ebbe a csapdába. Vitathatatlan, hogy a kormány és az ellenzék viszonyában, valamint az ellenzéken belüli átrendeződésben fontos szerepe van a pártok tisztaságának, illetve besározódásánaik.

Ma á pólitikai mezón négy nagy megnyerésre méltó szavazói tömb van. A bérből és fizetésből élő köz- és magánalkalmazottak, az ugyancsak bérből éló ipari és agrárgazdasági szakmunkások, a nyugdíjasok és az ilyen vagy olyan vállalkozók. Nem számítanak komoly választói csoportnak a perifériára szorított hátrányos helyzetűek, vagy azért, mert nem mennek el szavazni, vagy azért, mert minden lépés szavazataik megnyeréséért két másik szavazót riaszt el. (Sajnos különösen igaz ez a cigány szavazókat illetően.)

Ugyanabban a mezőben a parlamenti pártoknak, a parlamenten kívül a szociáldemokratáknak és a munkáspártnak van egy-egy szűkebb-tágabb hívőtábora. Ezek a tóborok az életforma, világlátás, szemléletmód, klánhoz, egyházhoz tartozás alapján, a válságra, az átalakulásra adott válaszadás módja szerint alakulnak. Ez a választói tábor alig-alig hajlandó másra szavazni, mint a saját vagy a sajátjaként vélt pártra. Kulturális alapon tartósan kitartanak akkor is, ha politikai gettóba szorítják ókét szocialista baloldaliként vagy nemzeti konzervatívként, kommunistaként vagy individuális modemizát őrként.

Antall József a maga politikai felkészültségével és tapasztalataival átalakította az MDF-et. Konzervatív kormányának biztos alapjává, választói bázisává a jól fizetett, biztos munkahelyű, magas társadalmi elismertségű közalkalmazotti réteget akarta megnyerni, ehhez kapcsolva a saját, „új vállalkozói” rétegét, továbbá a nyugdíjasokat. A konzervatív eszméket valló kormány eleve világossá tette, hogy nem számít a nagyüzemi munkások vagy a „nómenklatúravállalkozók” szavazataira, együttműködésére. (Ez a menetrend felelt meg a Bethlen-konszolidáció mintájára az Antall-konszolidációnak.) Ez nem sikerült.