Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-02 / 8509. szám
A kisebbségi törvény a magyar társadalomnak szól Az egyik hetilapban egy szomszédország névtelenségbe burkolózó diplomatája azt nyilatkozta: sok jót nem vár az új magyaj- kisebbségi törvénytől, mert az 1868-as is jó fogalmazvány volt, s lám mi lett belőle. Ó egyébként meglehetős lenézéssel szólt saját nemzetének Magyarországon élő tagjairól, mondván, hogy azok asszimilálódtak, nincs nemzeti identitásuk, s ezen a törvény sem segít. A kétkedéshez mindenkinek joga van, de azt kár lenne elvitatni, hogy a magyar törvényhozás olyan keretszabályokat fogadott el júliusban, amelyek új szabadságokat fogalmaznak meg országunkban. Mennyire nagyvonalú a törvény, miként lesz képes az állam, a társadalom tartalommal megtölteni? Ez a jövő kérdése. A szakértők emlékeztetnek rá, hogy még Korom Mihály igazságügy-miniszterkedése alatt elkezdődtek egy kisebbségi törvény előmunkálatai, de ténylegesen csak a Németh-kormány idején folyt törvényfogalmazás, az akkor Tabajdi Csaba vezette titkárság irányítása alatt. A törvénytervezet elkészült, de (pedig talán szerencsés lett volna) az előző parlament már nem tűzte napirendjére, éppen a kisebbségi szervezetek kérésére. Akik ismerik az akkori tervezetet, azt mondják, hogy abban hasonló módon szerepeltek a most elfogadott jogszabályt jellemző alapelvek: tehát a szabad identitásválasztás és a nemzetiségi önkormányzatiság. A törvény hosszú évekig készült, az egyes részleteket többször újratárgyalták. A kormány szakemberei utólag azt mondják, az elhúzódásnak éppen az volt az oka, ami talán a törvény fő erénye. A hivatalt kompromisszuméhség vezette: mindenről meg akart állapodni a pártokkal és a nemzetiségi szervezetekkel. A megállapodást viszont lassította sok lappangó és nyílt félelem. Báthory János, a kisebbségi hivatal elnökhelyettese szerint a törvényt megkülönbözteti más országok hasonló jogszabályaitól, hogy a kormányzatnak nem a semleges szemlélő szerepét szánja, hanem feladatokat ruház rá az aktiv kisebbségvédelemben, mindenekelőtt az anyanyelven való minden szintű oktatás, művelődés feltételeinek finanszírozásában, a kisebbségi közérzetjavító intézkedések megvalósításában. (Névhasználat, anyakönyvezés, hatóságoknál, köztestületekben való nyelvhasználat.) A törvény tehát túllép a kisebbségi kulturális autonómiák hagyományos keretein, amelyeket nemzetközi kötelezettségvállalások tartalmaznak. A tárgyalások résztvevői utólag úgy vélik, hogy nehezítette a konszenzus elérését, hogy a kisebbségi kerekasztal mellett ülők között sem volt, nem lehetett teljes az egyetértés. A törvény együk alapértéke a szabad identitásválasztás. Mindenki szabadon vallhatja magát egyik vagy másik nemzetiséghez tartozónak, esetleg több identitást is vállalhat. A magyarországi honos népcsoportok körét viszont a törvény korlátozta, a hatvanegyedik paragrafus szerint ezek: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. A nemzetiséghez való tartozást semmilyen módon nem rögzítik, a hivatalos számbavétel ellen a nemzetiségiek tiltakoztak. (Van, aki értetlenkedve arra emlékeztet, hogy például a vajdasági magyarok lényegében háborús körülmények között, névvel, címmel jegyzett petícióban vállalták több tízezren a személyi autonómia igénylését.) Jakab Róbertné - Maria Jakabova országgyűlési képviselő (MSZP), a szlovák szövetség korábbi elnöknője viszont azt mondja: a nemzetiségek közérzete, a nemzetiségiek önbizalma a mindenkori nemzetközi helyzettől függ. Attól, hogy milyen viszonyban van éppen Magyarország anyanemzetükkel. O is kapott például gyalázkodó leveleket a vízlépcső vagy a szlovákiai nyelvtörvény miatt, és hasonló tapasztalatai vannak több sokat szereplő román vagy szerb értelmiséginek is. A képviselőnő természetesnek tartja a zsigeri félelmeket: élnek a kitelepítések, lakosságcserék, láncoskutyázások emlékei. Tehát a lajstromba vételtől való félelem magyarázható. Ő mindehhez azt teszi hozzá: reményei szerint a törvény elvezethet oda, hogy a nemzetiségiek vállalni merik majd identitásukat, a többségi társadalom pedig felismeri a sokféleség előnyeit. A törvényalkotók eredeti módon hidalták át a lajstromozás hiányát: a kisebbségi önkormányzati választásokon való részvétel tényével deklarálhatja majd az állampolgár a kisebbséghez tartozását. A felsorolásból kitűnik, több olyan népcsoport is honosnak minősül, amelyről korábban keveset hallottunk. A törvény azonos jogokat ad a több százezer cigánynak, és az egy közepes színházteremben elférő magyarországi örménységnek. Voltak kételyek például az ukránok honos .nemzetiségi státusával kapcsolatban:' hallani olyasmit, hogy őket voltaképpen azért „alkották”, hogy a magyar-ukrán szerződés nemzetiségi klauzuláját kölcsönösen ki lehessen tölteni tartalommal. A ruszinság nemzetiségi létéről sem esett szó az elmúlt évtizedekben: Komlóska zempléni község lakosairól azt mondták, hogy egy sajátos kelet-sziovák tájnyelvet beszélnek. A sort még lehetne folytatni. Jelentkezhetnek új nemzetiségek is: van ilyen kezdeményezés a ma hórvátnak számon tartott bunyevácok között és a szlovének egy csoportja is úgy tartja, hogy ők voltaképpen vendek. A törvény szerint a népi kezdeményezéshez hasonló eljárással ezer magyar választópolgár kérheti egy közös ség nemzetiségi, etnikai kisebbséggé nyilvánitását. A törvény annyiban feltétlenül különbözik a múlt századi elvektől, hogy a nemzetiségieket nem tekinti ú magyar politikai nemzet részének, hanem államalkotónak nyilvánítja őket. Biztos, hogy több, mint gesztus annak kimondása, hogy a magyar állam megőrzendő értéknek nyilvánítja a kisebbségeket és kötelezettséget vállal identitásuk ápolásában. Ezek nem csupán szép szavak, hiszen anyagi következményekkel jár például a nemzetiségi nyelvű tankönyvek és taneszközök előállításáért vállalt állami felelősség, vagy az, hogy kisebbségi nyelvű rádióműsorok, tévéadások legyenek. Valószínűleg a vita elhúzódását nem a kisebbségi alapjogok megfogalmazása okozta. Ezekben könnyű lehetett egyetérteni. Viszont bonyolult feladat volt a kisebbségi önkormányzatok létrejöttének és majdani hatalmának, s működésének paragrafusokba foglalása. Sok dolgot talán túl részletesen is szabályozott a parlament. Végül is párhuzamos önkormányzatokat hoznak majd létre, amelyeknek egyes kérdésekben vétójoguk lesz. A kisebbségek legitim, demokratikus megválasztott önkormányzatai köztestületi státust, jogokat és felelősségeket kapnak. Országos önkormányzatok is alakulhatnak, amelyék sajátos párhuzamos parlamentjei lesznek egy-egy kisebbségnek. Ez véget vethet annak az állapotnak, hogy egyesületek, szövetségek, klubok nagy támogatottságra hivatkozva lépjenek fel a kisebbség egésze nevében. Egyértelmű lesz, ki is az autentikus kisebbségi politikus. (Mivel az országos önkormányzatokat is általában a helyi önkormányzatok hozzák létre, elképzelhető, hogy több olyan kisebbségi értelmiségi, aki mostanáig népcsoportja szószólója volt, nem kap ilyen szerepet, hiszen nem kötődik helyi közösséghez. Ök szakértőként, a nemzetiségi, etnikai önkormányzatok tanácsadóiként folytathatják munkájukat.) Az önkormányzatoknak, önkormányzati csoportnak, szószólóknak a törvény nagyon széles jogkört adott, ami a pályázat kiírásától a vállalatalapításig terjed. Ilyen Magyarországon eddig nem volt, s jó lenne tudni, hogyan valósul majd meg ez a rendszer jövőre a helyhatósági választások ejt ex? Népszabadság, 1993.7.28
