Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-05 / 8491. szám
ÁTVILÁGÍTÁS Magyar Fórum, 1993.7.1 30 Ez a történél többrétegű. A röntgensugár egyszerre három tárgyat jár át. Először is egy személyt, Csurka Istvánt, aztán pedig két politikai rendszert, az állampártit. meg a többpártit. A személynek két alakja fekszik a vizsgátőpadon: a huszonhárom éves fiatalember, amilyen volt a forradalom alatt, után, és az ötven és hatvan közötti férfi, a rendszerváltozás egyik legismertebb figurája, aki elsőként került fel a lapok címoldalára, hogy III/Ill-as ügynök volt. Igaz, kérdőjellel s némi önsorsrontó saját közreműködéssel. Ezzel a két alakkal kapcsolatban mindenekelőtt felmered egy etikai kijelentés: az ember nagykorúságáról kezdve csak egy személykénI fogható fel, azaz hatvanévesen is felelnie kell azért, amit huszonhárom évesen elkövetett. Keresztyén ember számára ez még csak kérdés sem lehet. Más a helyzet a politikai rendszer esetében. Mert. amíg kétségtelen, hogy az állam folyamatos, addig az államot ideiglenesen igazgató politikai rendszerek új korszakként jeleníthetik meg magukat. A jelenlegi magyar kormányzatnak és az ellenzéket is magában fogüaló politikai rendszernek az önképe elkülönülést akar felmutatni a régitől. Mégis, talán éppen ennek az önvallomásos tanulmánynak is lehet az a bizonyító erejű jelentése, hogy nem két rendszer teste jelenik meg a röntgenfotókon. Erek, idegek. azonos belső szerkezet köti össze az egymásnak háttal összenőtt sziámi ikreket. Kezdjük tehát a személlyel Könnyű mondani, nehéz belefogni. Végül is semmi nem kényszerít. Még csak különösebb ügyesség sem kellett volna hozzá, hogy mindezt megússzam. Szemem láttára történtek eloídalgások, vagy éppen új támadó állásba helyezkedések, nyilván mentesítési ígéretek hatására. A magára valamit adó embernek azonban sohasem a mások esete, módszere a mérték. Nekem magammal kell elszámolnom, és számomra mellékes, hogy egy másik érintett hogyan viselkedik. De vannak emberi tényezők, van a család, a baráti kör, a mozgalmas évtizedeinkben kialakult számtalan emberi kapcsolat, s valamennyinek a közös alapja egy kép, amelyet közösen rajzolt meg az idő és a sors. Nem sérül-e meg sok ember pusztán azért, mert én ezekről a dolgokról egyáltalán beszélek vagy beszélni kényszerülök? S megéri-e mindez? Hiszen mit lehet elérni? Várható. hogy a torzító kiemelésekből csak a legkedvezőtlenebb kép alakul ki. S mégis: nincs más választásom. Akkor hát, kezdjük. Mégpedig úgy, ahogy a bíróság kezdi: bűnösnek érzem magam? — Előbb elmondom a történetet. 1990-ben. a kormány beiktatása .napján, az Országházban, a déli szünet idején magához hivatott Antall József és ott, a zsúfolt folyosón, négyszemközt közölte velem, hogy a belügyi botrány kapcsán — Dunagate — az SZDSZ kezébe került anyagban megtalálták az én dossziémat, és ezt majd több anyaggal együtt valószínűleg nyilvánosságra hozzák vagy kiszivárogtatják. Ezért az volna tanácsos, ha Írnék egy levelet 'Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnökének, aki szintén tud a dologról, és ebben feltárnám a helyzetem. Ezt megelőzőleg ugyancsak a Parlamentben a fülembe juttatták, hogy Horn Gyula egy öt-hat fős társaságban azt a kijelentést tette, hogy jobb, ha netn sokat ugrálok, mert a nevem szerepel a listán. Nem sokkal később az MDF egyik későbbi liberálisa keresett fel, ugyancsak a folyosón, hasonló túloldalról származó hírrel, amelyben azonban már nem egyedül szerepeltem. (Soha nem fogják kiszedni belőlem, hogy ki volt a másik!) A hírhozó személye azonban már világossá tette előttem a kört, amelyben a listakérdés kering. Olyan eset is előfordult aztán, az idő tájt, amikor a Demszky—Hack törvényjavaslat bekerült a plénum elé, napirendre tűzés céljából, hogy elébem toppan egy nagyon fiatal, s nagyon csinos hölgy ugyancsak a folyosón és nyilatkozatra akar felkérni a Magyar Narancsnak abból az alkalomból, hogy a törvényjavaslat esetleg engem is érinteni fog. ő legalábbis úgy tudja. Azt válaszoltam neki, hogy akkor majd( a töri vény előírása szerint fogok csélekedHi. A tör\ény azóta sem került semmilyen formában az Országgyűlés elé. Immár a kormánynak is van törvényjavaslata, egy kisgazda páros is készített egy változatot, napirendre azonban egyik sem került. 1957. március 4-én hajnali 3 órakor egy teherautónyi géppisztollyal felszerelt pufajkás szállta meg a Színművészeti Főiskola Vorosilov úti diákszállóját, amelynek akkor a lakója voltam, és egy rövid, felületes házkutatás után letartóztatási parancsot is felmutatva, engem egyedül letartóztattak, és Pobjedában, fegyvert rám fogva, de közben „kedélyesen" beszélgetve a Deák térre szállítottak, a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, és többórás kihallgatás után egy földalatti cellába löktek, ahol már négyen szorongtak. Nem tudom pontosan, hogy a föld alatti szintek közül ez a cellasor a hányadik volt. A cella ablaktalan, a mennyezeten drótrács mögött állandóan égett a lámpa és állandóan fújták be az egyenletes, meleg, száraz levegőt. Itt voltam több mint egy hétig. Itteni élményeimet könnyed formában már megírtam. Többször kihallgatlak ezekben a napokban Fizikai kényszert, verést akkor nem alkalmaztak. Ellenben a lelki kényszerítésnek számtalan eszközét bevetették. Hallhattam például, hogy a szomszéd szobában hogyan püfölnek valakit, és az hogyan jajgat és nyöszörög. Maga a nyomozó, aki az ügyemet intézte, nem volt ellenséges magatartású, ellenben gyakran megtelt a szoba feletteseivel vagy beosztottaival, akik gumibotot lóbáltak vagy fegyvert markolgattak. Ezek közül legalább egy gyakran a hátam mögött állt és onnan gyalázott és fenyegetett. Egy ízben az egyik azt az elmés megjegyzést tette a hátam mögött, gyűlölettől fröcsögve, hogy „Karrier fuccs!" Ott nem, de lent, a cellában már tudtam nevetni ezen a megjegyzésen. Mi volt a vád ellenem? Első perctől kezdve világos volt, hogy nem a forradalom alatti tevékenységem miatt fogtak el, hanem azért, mert hangadónak tartottak a főiskolán. Talán az is vojtam. A forradalmat megelőző időben én voltam a nagy nyilvánosságot kapott iskolagyűlés vezérszónoka. A sztálinista, tehetségtelen és alkalmatlan vezetőség (Simon Zsuzsa. Redő Ferencné stb.) leváltását követeltem, s a Színművészeti csatlakozását az akkorra már virágban álló egyetemista megmozdulásokhoz. Ez a főiskolai gyűlés és benne az én szereplésem számon van tartva a forradalmat előkészítő, események krónikájában. Egyébként ezek voltak a forradalom napjaival együtt életem legfényesebb napjai. Ezt is megírtam az Uj Írás Pályám emlékezete című sorozatában. Nyilvánvalóan feljelentés alapján kerültem börtönbe. Márciusra már nemcsak az volt a Kádár-rendszer gondja, hogy összeszedje a forradalom résztvevőit, hanem hogy elejét vegye az eltiport forradalom feltámadásának. A MŰK idején, a Márciusban Újra Kezdjük idején azokat szedték össze, akikA felizzithatfák környezetükben a forradalom parazsát. A helyükbe visszaült vezetők, párttitkárok s egyebek jelölték ki, jelentették fel azokat, akiket a pufajkások összeszedtek. Nekem sem lehetett kétségem afelől, hogy rajta vagyok egy listán. amit azok állítottak össze, akiket a forradalom eltávolított a helyükről, akik oly látványosan tudtak zokogni Sztálin halálakor, mert minden hatalmukat tőle kapták. Már december óta tudtam, hogy követnek, és nyomoznak utánam. Már akkor döntenem kellett, megvek-e vagy maradok. Barátaim közül számosán a távozás mellett döntöttek. Engen nem vitt rá a lélek. Már akkor, huszonkét éves koromban íróvá voltam avatva. 56 szeptemberében megjelent egy testes novelláskötetem, Tűzugratás címen. Ha én akkor elhagyom az országot, akkor a magyar Íróságot is feladom. A forradalomba is, a hazafias felbuzduláson kívül, a rendszer megvetése mellett a megismerés vágya hajszolt bele. Mindenütt jelen lenni, látni, megélni a kor nagy eseményét, hogy meg lehessen írni. Maradtam, tudván tudva, hogy nem tudok védekezni, ha eljönnek énem. Bűnöm volt továbbá, hogy én írtam alá a nemzetőr igazolványokat és így a főiskolán megalakult Nemzetőrségnek én voltam a parancsnoka. Ez azonban fellengzősen hangzik ma már. Részt vettem a Nemzetőrség alakuló gyűlésén a Csurka István
