Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)
1993-04-13 / 8448. szám
Kritika 1993/4 12 gyományt, a népművészetet. De ez nem klasszikus népi-urbánus ellentét, ez általánosan a társadalmi együttélést átjáró tendencia az egész világon Amerikától Norvégiáig. Arról, hogy én mire teszem a hangsúlyt, ebben az általános keresésben már lehet tárgyalni, beszélni, ez sokkal korszerűbb kategorizálás így. Mégis, sokan vannak, akik szeretnék ezeket a gondolatokat a régi fogalmakba visszagyömöszölni, így hitetve el, hogy ezek egymást kizáróak. Holott a modem liberalizmus és a nemzeti liberalizmus egymást kiegészítő fogalmak, alig is tudnak mozdulni egymás nélkül. Mutatkoznak persze a szélsőségek is: néhányan úgy vélik, veszélyes az egységesülő Európa, felszívódnak, eltűnnek benne - talán a dánok is erre gondoltak a Maastricht elleni szavazáskor. A másik oldalon pedig az egyes népek, sőt népcsoportok tradíciókhoz, színekhez való ragaszkodását ítélik annak. Itt van például a nyelv, ez a sajátos különbözési forma. Nem lehet nacionalizmusnak venni a hozzá való ragaszkodást, különösen, hogy a miénk ilyen szerencsés cserebomlásban van latinnal, szláwal, némettel, szervesen beépítette ugyan e hatásokat, de a szerkezete épen maradt. Ezért aggályos a különbségtétel is nyelvváltozás vagy romlás között, s nem elítélendő, ha például ragaszkodni szeretnénk olyan sajátosságokhoz, mint a célhatározói mellékmondat felszólító módú igealakja az indoeurópai infinitivuszos szerkezet ellenében. Aki ezt vagy a tájat, ahol született, meg akarja őrizni: természetesnek tartom. S ez a fajta hagyomány él még Közép- Európában a cseheknél, lengyeleknél, horvátoknál, a többieknél, ez az a kulturális örökség, amelyre technikai csodáik mögül is sóvárogva néznek máshonnan, nemrégiben éppen egy kanadai költő a PEN-ben fogalmazta meg ezt így. Épp ezért azt tartom, hogy ezen a tájon senki sem mondhatja: egyáltalán nem liberális, és a legliberálisabb sem, hogy független a nemzeti hagyománytól. Erről lehetne higgadtan, sőt barátian is tárgyalni. Ezzel szemben itt föltételezett álláspontok, rögeszmék és fóbiák vannak. Ezért is hangsúlyozom ismét, hogy nekünk nagyon kell arra ügyelnünk: az irodalommal mint irodalommal foglalkozzunk. Ebben is igazolva látom, hogy önt nagy „hídverőként” ismerik, s mikor barátok ugranak egymás torkának, szakadékok nyílnak mindenfelé, Tornai József, eddig szinte magánemberként, megjelent az egyik s a másik tábor különböző eseményein úgy , hogy sem MDF-tagságát, sem egyéb kötéseit nem tagadta meg. Ezt a kívánatos szellemi magatartást meghonosíthatja, előírhatja itt? Vagy legyek pesszimista: egyáltalán gyakorolhatja? Én ezt csak úgy tartom lehetségesnek, ha közben világossá teszem, hogy én a nemzeti-liberális vagy ahogy régebben nevezték, a népi-nemzeti fölfogáshoz, irodalmi tradícióhoz tartozónak vallom magamat, nem a senki földjén állok: hiszen csak így van igazán súlya annak, amit teszek. Sokat foglalkoztam a törzsi népek költészetével, innen veszem a metaforát: nem vagyok indiánok között nevelkedett fehér, vagy fehérek közé keveredett indián, de mesztic vagy mulatt sem. Inkább Ady módjára nyitott ember, akinek elnökként még nyitottabbá kell lennie. A legutóbbi közgyűlésen tulajdonképpen nem is a pártpolitikai egymásnak ugrás veszélye volt fenyegető. Inkább tapasztalhattunk némi generációs ellentétet Elég nyomasztó volt a máskor soha fel nem bukkanók szürke, ám szavazáskor aktív masszája. Nem akarok ilyenfajta ellentéteket kreálni: okos, tehetséges iQak, kontra begyepesedett, ellustult vének. De talán a szellőztetés, „átmozgatás” mégiscsak az előbbiektől várható. Hogyan látja ezt? Igen, érezhető volt ez a feszültség. De én ezt is az irodalomértés és -értékelés szempontjai szerint nézem. Gyakran kérdezem ötven-hatvan éves szerkesztőktől: tudják-e, hogy olvasóik huszonévesen mást tekintenek irodalomnak, mint ők? Onnan is tudom ezt, hogy van egy egyetemista fiam, akivel gyakran ütköztetjük az ízlésünket. Irodalomban, de zenében is egészen mást kedvelnek, a már-már anarchikus, minden rendet tagadó, ironikus alapállású, a szokásos esztétikai értékeléseket is tagadó magyar és külföldi alkotókat — és ez így is van rendjén. Másfelől azonban, s ezt már az írószövetség kebelén belüli generációs vonulatokat illetően mondom, rendkívül nehéz az ifjabbakat rávenni ana, hogy föladatokat vállaljanak. Annyira el vannak foglalva a saját dolgaikkal, hogy nem lehet megkérni a művelt, több nyelven beszélő fiatal prózaírót, hogy titkárként dolgozzon vagy a másikat, hogy egy búcsúztatót megtartson. Miközben ilyen nagy arányban, aktív értelmiségiként esztétikai, politikai értelemben „ellenzékben” vannak, közösségi érzésük csökken. Ez még akkor is föltűnő, ha az író egyébként is individualista lény. Az együttes munkát nemcsak olyan megosztásban lehet elképzelni, hogy az idősebbek működtetik a gépet, mi meg bíráljuk őket. Bizonyos koron túl, képességek és tehetség birtokában, bizony, be kellene állni abba a sorba, ahol a munkát elvégzik. Lehet, működik bennük a szkepszis a közösségi föladatvállalás ellen, de az is lehet, hogy mivel készen kaptak egy világot, egyszerűbbnek látszik a bírálata, mint egy másik létrehozása. Éppen ezért van, hogy a szövetség életében nehéz reformálni; szinte alig sikerült valamilyen elképzelésüket következetesen végigvinni. S az érthető, hogy az idősebbek a járt utat találták biztonságosabbnak. Olvasom regényrészleteit a Forrásban, „A menekülő”-!. Önéletrajzinak tűnik. Ez a mostani életszakasza belekerül-e? Válhat-e egykor nyersanyaggá, íróiiag klaknázhatóvá?
