Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)
1993-04-13 / 8448. szám
Kritika 1993/4 16 szellemi pluralitás, nyitottság, különböző vélemények artikulációja másfelől. Hogyan lehet ezt összhangba hozni? Ezt azért is hangsúlyosan kérdezem, mert ön nem számított korábban nagy írószövetség-pártinak, arra a közelmúltbeli időszakra gondolok, mikor az elnökváltás kapcsán az is fölmerült, szükség vane erre a szövetségre egyáltalán. S mostani nyilatkozataiból is az csendül ki: inkább laza konföderációt képzelt több önálló szervezet között vagy talán képzel még ma is. Ezek miféle alapon állhatnának? - immár teoretikus a kérdés, de nem tejesen idejétmúlt Valóban, én szkeptikusan néztem ezt az úgynevezett egységet, s ma is úgy fogalmazom meg az álláspontomat, hogy megfordítom a sorrendiséget. Ne azért legyen szövetség, mert hagyomány, hogy lennie kell, hanem ha különféle szemléleti erők hajlandók legalább laza együttműködésre, akkor legyen. S ha nem, mert az igények már nem összeegyeztethetők, akkor szakadjon szét, legyen három-négy belőle. Nekem nem rögeszmém a nagy, behemót, monolitikus szervezet. A szkepszissel egy elképzelhető folyamatnak is elébe gondoltam menni, hogyha majd bekövetkezik, ne csak elszenvedjük, hanem vállaljuk is. De a tagság végül is nem így döntött, a presztízse, a vonzása megmaradt ennek a fajta intézménynek, az írók ragaszkodtak hozzá, így én magam is immár ezt képviselem, ennek vagyok szószólója néha magam ellenében is, hiszen egy egyszerű kis egyesületet is el tudtam volna képzelni két kis szobában, villa, pompás bútorok nélkül. S ha már ez a forma maradt, ez bizonyult természetesnek, az együttműködést a továbbiakban akkor tartom lehetségesnek a különböző gondolkodásmódú alkotók között, ha a művek értékeléséből kizárjuk a politikai, a szociális vagy úgy is mondhatnám, a „nemzeti szempontokat”. Soha többé ne legyenek az allúziók az irodalmi művek megbecsülésének az ismérvei. Tudom, hogy ezeket az összefonódásokat nehéz szétválasztani, s nálunk hagyomány, hogy aki mögött nem áll egy kis politikai misztérium, az nem is jó író. Ezért történhetett meg az, hogy Mándy Iván vagy Kálnoky László, Jékely Zoltán nem lehettek a hivatalos értékelés szerint az első vonalban, mert ott azokat láttuk, akiket a hivatalosság egyfelől, de ugyanígy a politikai szerepvállalásért a második nyilvánosság másfelől, odatett. Nem feltétlenül méltatlan írókról volt szó, sőt - de bizonyos mértékig „jelképemberekről”, a külföldi magyarság esetében például Dobos Lászlóra, Sütőre gondolok, de a magyarországiak közül is a politizáló írók voltak előtérben a közönség körében. Mindez azonban az áthallások világában történt. Most, a földrengésszerű változások következtében ezek az erősen politizáló írók vagy politikussá váltak, vagy kentaurállapotban leledzenek. Akik hivatalos politikusok, azok e minőségükben megítélhetők, azokkal kevesebb a gond. De akik íróként, kritikusként, esszéistaként egy párt szócsövei ugyan, de fenntartják és ragaszkodnak íróságukhoz, azok, bár kétségkívül hozzájárulnak az Írószövetség színességéhez, egyszersmind veszélyeztetik is azt az együttműködést, amelyre a tagság voksolt. Erre hozhatom példaként a keszthelyi író-világtalálkozót, ahol szóvá tették: bizonyos nagyságok miért nem jöttek el? Mi meghívtuk őket - ők nem íróként, odatartozóként viselkedtek. Távolmaradásuk így hát nem a találkozó szervezőit minősíti. Kanyarodjunk még kérdésem második feléhez: milyen erővonalak mentén vagy pontosabban: törésvonalak mentén rqjzolhatók ki csoportosulások, kik és milyen jogosítványokkal alkotják-alkotnák - ennél a kifejezésnél maradok - a konföderációt? Tavaly, a Kortárs rendezte liberalizmusvita mutatta meg, mi lenne a kívánatos, hányféle véleményt lehet ütköztetni úgy egy vitában, hogy aztán se egyik, se másik ne kapjon nagyobb hangsúlyt. A különféle elvi—esztétikai—ideológiai csoportosulások egyvalamiben egyetértenek: abban, hogy a napi belpolitikát nem engedhetjük be ide. Érdekes módon az köt leginkább össze, ami kívül leginkább megoszt, helyesebben ennek a megosztottságnak az itteni tükröztetése ellen léphetünk föl teljes egységben. Előállhat persze olyan, kívülről támadt fenyegető helyzet itt, Közép-Európában, Kis-Jugoszlávia, a szlovák állam magatartása vagy a román nacionalizmus miatt, melynek következtében a tagság úgy dönt, politizálnia keli a szervezetnek, s akkor szembe keli néznünk azzal, hogy többfelé szakadhatunk. Világnézeti, ideológiai szempontból skizoid lelkületű ország a mienk, s ha az írószövetség részt akar venni ennek orvoslásában, akkor egyet tehet: hirdeti az irodalomnak mint irodalomnak az elsődlegességét. Mert félő, hogy ha a belpolitikai véleménycsatározásokba belemenne, akkor léte tarthatatlanná válnék. Ezek szerint a politikaicsatározás-ellenességben egységesülőket markánsan az különbözteti meg, hogy a realizmus vagy netán a posztmodern követői? Már ebben a kívánatos szakaszban lennénk? Bármit is mondunk, a legerősebb összetartó erő az írás, az irodalom szeretete. Aztán ez persze, az ízlések szerint szakosodik, mint azt most már jól láthatjuk éppen a lapok író- és olvasótáborainak kialakulásában. Nagyon jó változás - bár erről igen nehezen tudom meggyőzni írótársaimat -, hogy a leghagyományosabb osztódás nem tartható fönn; a különbség e kategóriákkal: „népies-urbánus” - nem írható le többé. Ám a képzelet ennél nemigen akar tovább mozdulni. Létezik egy általános európai neoliberalista vagy modem liberalista elképzelés, melynek képviselői szeretnének túllépni a kisszerű meghatározottságokon, az „extra Hungáriám” szemléletén, s van a másik, amely azt mondja, a nemzet végleges forma, anélkül nincs semmi, hiszen ez őrzi a ha-