Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. március (8424-8442. szám)
1993-03-12 / 8429. szám
LENGYEL LÁSZLÓ N^szabadság, 1993.márc.6. 21 Az 1990-es választások gazdasági tétje az összeomlás vagy megmaradás volt. Az 1994-es választásoké a helyben maradás vagy fejlődés. Az 1990-es választásokon a pártok nem gazdasági kérdések, gazdaságpolitikai alternatívák körül versengtek, a szavazónak nem gazdasági továbbhaladásunk irányáról kellett döntenie. A kérdést az akkori ellenzéki pártok, a magyar demokratáktól a szabaddemokratákig, a kisgazdáktól a fiatal demokratákig így tették fel: vagy mi, vagy a kommunisták, vagy rendszerváltás, vagy visszacsúszás. Es a társadalom erre a rosszul feltett kérdésre azt válaszolta: csak ne a kommunisták! Hozzátette: csak ne radikális változást! 1990-ben a polgárok nem akarták a kádárizmust, sem hagyományos, sem megreformált for- , májában. De nem akartak nyugtalanságot, békétlenséget. Azt választották, aki csendes, biztos és nyugodt átmenetet ígért. Az 1990-es választást gazdaságilag meghatározta, hogy Magyarország 1989 végére a létbizonytalanság állapotába került. A nemzetközi pénzügyi intézmények és az Európai Közösség szervezete kinyilvánította, hogy Ma-j gvarország csak akkor maradhat fize- ! tőképes, ha egy erőteljes szigorító, a gazdaság szervezetét és szerkezetét átalakító programot fogad el. Németh Miklós miniszterelnök ezt világossá tette azon a nemzeti csúcstalálkozón, amelyen 1989 decemberében az ellenzéki pártok vezetőivel találkozott. Ennek megfelelően a korábbi ellenzéki elképzelések, programok, politikai feltevések átalakultak. A vezetőknek immár arról kellett dönteniük, hogy milyen szükségintézkedéseket hoznak, hogy kitartanak-e a kamatfizetés mellett vagy- sem, hogy’ gyorsítva kényszerítik rá a társadalomra a terhet, vagy lassabb ütemben. Az Antall-kormány első válságelhárító intézkedései - a továbbfizetés bejelentése, a Valutaalap-szerződés elfogadása - erre vonatkoztak. A második döntési helyzet 1990 nyarán adódott a kormány előtt. Legegyszerűbben megfogalmazva, arról kellett határozniuk, hogy milyen gazdasági berendezkedést, modellt képzelnek maguk elé, mit várnak el a központi állami gazdaságpolitikától, és mit bíznak a spontán gazdasági folyamatokra. Az Antall-kormány, a koalíciós pártok ebben a kérdésben nem jutottak dűlőre, hanem egy előzetesen kialakított előítélet alapján cselekedni kezdtek. Ellentétben a Németh-kormánnyal, amely egyre tu datosabban vonult ki, vagy hagyta magát kiszorítani a gazdasági folyamatokból, az Antall-kormány megkísérelte a beavatkozást, az újrabevonulást. Megpróbálta a privatizációs folyamatot államosítani, visszaszorítani a spontán privatizációt. Megpróbálták a külföld számára felkínálni privatizációra a feldolgozóipar nagyvállalatait. Megkísérelték a vállalati vezetőcseréket. Ez a beavatkozási vállalkozás megtorpant a taxisblokád hatására. A kilencvenes év parlamenti előterjesztései és vitái határozták meg azt a hangulatot és gondolkodásmódot, amely nemcsak a kormányzó pártokat, hanem az ellenzéke? is eltérítette a gazdaságpolitikai vitáktól. Az átalakulás, és elsősorban az 1989-es kerékasztal-tárgyalások olyan politikusokat vetettek felszínre, akik a rendszerváltást alkotmányozó, törvényhozó, közigazgatási és részben igazságtételi folyamatnak tekintették - így Antall Józsefet az MDF-ben, Tölgyessy Pétert az SZDSZ-ben, Torgván Józsefet a Kisgazdapártban, Orbán Viktort a Fideszben. A gazdasági átalakítást ebbe a folyamatba igyekeztek beágyazni. Ma már tudjuk, hogy a sokkterápia vagy lassú átalakulás vita a közgazdászok és a gazdaságpolitikusok között sok tekintetben eltúlzott volt. A pártok ezzel a mesterséges problémával foglalták el magukat, anélkül, hogy észrevették volna, milyen kicsi a központi gazdaságpolitika mozgástere, mennyire nem politikai döntéseken múlik, hogy milyen lesz az átalakulás menete. A magyar gazdasági szereplőknek kialakult normáik vannak, amelyek a Kádár-kor alkurendszerén nyugosznak. E normák jelentős mértékben államon kívüliek, államot megkerülök, illetve az állami gazdaságpolitikát ellensúlyozók. Bármiféle gyorsításhoz vagy lassításhoz az állami szereplőnek figyelembe kell vennie a többi gazdasági szereplőt. A törvényhozás gyorsított menete, a teljes közigazgatási és érdekképviseleti egyeztetlenség oda vezetett, hogy a jogszabályok nagyobb része egy negativ konszenzust tükrözött: minden félnek az állt érdekében, hogy a szabályt megszegje. Ha a szabályt betartanák, akkor a rendszer nem működne. A parlamentben küzdő pártok egymás szemére vetették, hogy a normák nem igazán szabályozó jellegűek. A kormánypártok szabotázzsal és obstrukcióval vádolták és vádolják az ellenzéket, az ellenzék felkészületlenséggel és erőszakossággal a kormányt. Ennél fontosabb, hogy a gazdaságpolitika a szereplők befolyásolásával csak azt váltotta ki, hogy a gazdaság vegetatív működése túlélési technikák sorát alakította ki. Az 1991-es év második felétől a kormányzó pártok kezdtek ráérezni a gazdasági szereplők alkuinak szabályaira. Az Antall-kormány megkezdte berendezkedését a gazdaságban. Ez a térfoglalás azt jelentette, hogy a pártpolitikusok és a kormánytisztviselők kezdték személyesen és intézményesen megszállni a gazdaság kulcspozícióit, beültek a nagy állami iparvállalatok, agrárüzemek és kereskedelmi bankok igazgatóságaiba, felügyelő bizottságaiba. Sajátos politikai birtokok, pártvállalatok és pártbankok, pártalapítványok alakultak ki. Az ideológiai politizálást a pragmatikus szerzés váltotta fel. A létükben fenyegetett vállalati vezetők és bankmenedzserek arra kényszerültek, hogy igazgatóságaikba önként „kérjenek” pártfogó politikusokat és köztisztviselőket, hogy privatizációjuk elfogadtatásához. bizonyos állami privilégiumok megszerzéséhez kijárókat vegyenek igénybe. Nem ment, és nem megy ez másként az ellenzék által uralt önkormányzatokban sem, ahol az önkormányzati vagyonba, vállalatokba, intézményekbe nyomultak be a politikusok, egymással versengve. Ez a berendezkedés csak tovább növelte a gazdaság megosztottságát: aki tehet: te, menekült a politikától befolyásolt, bizonytalan állami vállalati, banki, menedzseri adminisztratív piacról, a rejtőzködő, államtól kevéssé befolyásolt magánpiac felé. Ennek a berendezkedésnek sikerült elérnie, hogy az állami vállalatok, akár vagyonfelélés árán is, de folytassák exportoffenzívájukat, hogy a kereskedelmi bankok maguk előtt tologassák rossz hitelportfoliójukat, hogy az állami gazdaságok és a mezőgazdasági termelő| szövetkezetek inkább önként a csődbe és a felszámolásba meneküljenek, kimentve a még hasznosíthatót, csak hogy megszabaduljanak az államosított irányítástól és privatizációtól. 1992 elején a Magyar Demokrata Fórum már a tartós berendezkedést fontolgatta. Az 1990. októberi taxisblokád félelme elmúlt, amikor 1991 őszén és telén nem következett be gazdasági és politikai összecsapás. Mindebből arra következtettek, hogy a gazdaságban nem a konszenzusos, megegyező politika a hasznos, hanem a konfliktusos, határozott fellépés. Lám, a politikai paktummal - az MDF és az SZDSZ 1990. tavaszi megállapodásával - rosszul jártunk, mert az csak ellenzéki időhúzáshoz, az önkormányzati választások elvesztéséhez, és végül a taxisblokádhoz vezetett. A társadalom, a gazdasági szereplők, az ellenfelek csak az erő és a hatalom nyelvén értenek. Mihelyt erőt mutattunk, az SZDSZ válságba jutott, az MSZP nem mer kibújni gettójából, a szakszervezetek csak ugatnak, de nem harapnak. Feltevésük az volt, hogy 1994-re a . gazdaságban - és természetesen a po| litikában - nem lesz alternatíva. A i költségvetés szerkezetileg mozdíthatatlan, a privatizációban az Állami Vagyonügynökség központosított gépezete képes az ellenőrzésre, és a megalakítandó ÁV Rt. alkalmas lesz arra, hogy a hatalmas méretű állami vagyont mozgassa. Az inflációt sike■ rül levinni, a kamatokat csökkenteni a jegybanki alapkamat leszorításával. Az MDF egyes politikusai még 1992 áprilisában is el tudták képzelni, I hogy a gazdaság új növekedési pályá! ra lendíthető. Ezen a tavaszon a gazj dasági szereplők nagy’ része megfélemlítettnek és megrendszabályozottnak látszott. A kormány nem látott okot arra, hogy akár a munkavállalók, akár a munkáltatók érdekképviseleteit komoly tárgyalásokra érdemesítse. A kormányzati politikusok nem éreztek késztetést arra, hogy a nagyvállalati vezetőkkel, a bankárokkal, a fontos közintézmények vezetőivel egyeztessenek, alkudjanak, megállapodjanak. Az MDF-offenzíva még aktívabb politikai behatolást jelentett, és felerősítette a párton és a kormányon belüli radikális jobboldali hangokat. Ugyanerre az időre tehető, chogy a kormánypárti politikusok A választás tetj e
