Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)

1993-02-16 / 8415. szám

Politizálásra ítélve?

Magyar Nemzet, 1993.febr.11.

Az Alkotmánybíróság kényszerhelyzete

Az Alkotmánybíróság utóbbi időszakban felvállalt szerepe, illetve az Alkotmánybíróság szerepének megítélése körüli vita jól mutatja a politikai életünket jellemző alapproblémákat. Ahhoz azonban, hogy ezekre rá tudjunk mutatni, legelőször is tisztáznunk kell: a modem demokráciákban az Alkománybíróságnak mi a politikai, közjogi funkciója.

Az alkotmánybíráskodás - amely eredetileg a XIX. század első felében kezdődön el az Egyesült Államokban, s terjedt el a XX. század második felében Európában is - különleges politikai és jogi funkciót tölt be. Amíg ugyanis a hagyományos hatalmi ágak (törvényhozás, végrehajtás, bíráskodás) a montesquieu-i értelemben korlátozzák egymást, azaz hatalmuk nem totális, addig az Alkotmánybíróság lényegében felül áll ezeken a hatalmi ágakon is, legalábbis abban az értelemben, hogy döntései megfellebbezhetetlenek. Feladata ugyanis az. hogy a megalkotott törvények alkotmányosságát ellenőrizze, s mivel az alkotmány a mindenkori legmagasab szintű jogszabály, ezért az alkotmány alapján való ítélkezés nem bírálható felül.

Az Alkotmánybíróság tehát különlegesen erős hatalom, amelynek működésére azonban a fejlen demokráciák tapasztalati alapján az jellemző, hogy nem avatkozik bele közvetlenül a politikai folyamatokba, működése elsősorban elvi jellegű, tevékenysége az alkotmányos normativitás megtartását céloza. Az Alkotmánybíróság tehát nagyjából úgy képzelhető el, mint egyfajta „vének tanácsa", amely csak végső esetben és teljes mértékben pártatlanul foglal állást, szigorúan jogi és soha nem politikai vitakérdésekben (más dolog az, hogy jogi iránymutatásainak politikai következményei is vannak).

Ezen ideáltipikus modell leírása után nézzük meg, hogyan működik Magyarországon az Alkotmánybíróság? A legfontosabb jellegzetessége, hogy az általánosan elterjedt gyakorlathoz képest sokkal aktívabb, beavatkozóbb szerepet vállal magára a politikai életben, állásfoglalásai időnként nem pusztán általános jogi útmutatások, hanem olyan részletkérdésekben is határozatokat hoz, amelyek egy jól bejáratott demokráciában aligha kerülnek az alkotmánybíróságok tematikáiba.

Kérdés persze, mennyire önként vállalt szerep ez, avagy mennyire a magyar politikai szituáció szülte kényszerűség?

Meggyőződésem, hogy az utób- . biról van szó. S nem pusztán azért, mert már egyes alkotmánybírák is | nyilatkoztak arról, hogy hosszú I távon az Alkotmánybíróság bizonyos szempontból háttérbe szeremé húzódni. Sokkal inkább azért állítom ezt, mert az 1988-89-től induló politikai rendszerváltás természete

kényszerített ki egy aktivista Alkotmánybíróságot. Ez utóbbinak az oka pedig abban keresendő, hogy a politikai élet főszereplői, de főként és / j elsősorban a mérvadó pártok a demokratizálódás során egyetlen pilla- ' natban sem tudtak megegyezni az alkotmányosság egységes értelmezésében. Kezdődött azzal, hogy a Nemzeti Kerékasztal-tárgyalásokon 1989. szeptember 18-án elfogadott l megállapodást nem írta alá két párt (SZDSZ, Fidesz), s e megállapodás volt az alapja az 1981. évi XXXI. ' törvénynek, azaz az alkotmánymódosításnak. Folytatódott a négyigenes népszavazás körüli politikai I viharokkal, amikor is újra szembe- i kerültek egymással - végső soron al! kotmányos kérdésekben - a később i parlamentbe bekerült ellenzéki pártok. Harmadik mozzanatként említhető az 1990-es választások után megalkotott Antall-Tölgyessy-féle paktum, azaz az SZDSZ és az MDF különmegegyezése az ország kormányozhatósága érdekében; amelyet később mindkét párt vagy megkér- j dőjelezett, vagy eltérően interpretált, ; de legalábbis kritizálta a másik fél paktummal kapcsolatos politikai I magatartását.

Egyszóval a rendszerváltás fo- i lyamatában elszalasztódtak azok a lehetőségek, amikor is mód nyílott volna arra, hogy a mértékadó politikai erők konszenzusra jussanak alap- ' vető alkotmányos kérdésekben a demokrácia működéséről. Ezzel párhuzamosan az egyes politikai erők, pártok és irányzatok éles szembenállása alakult ki, s hiába egyezett meg szinte mindenki abban, hogy Magyarországon liberális demokráciát kell létrehozni, ez a megegyezés a demokrácia konkrét, itt és most működését illetően egyáltalán nem érvényesült. Ellenkezőleg: éles viták kezdődtek a demokrácia alapvető játékszabályait illetően. Többek között arról, hogy milyen hatalmi jogkörei vannak a

köztársasági elnöknek (mit kell aláírnia és mit nem), mi tartozik a kétharmados törvények közé és mi nem, létezik-e miniszteri felelősség avagy sem, milyen kérdésekben lehet népszavazást kezdeményezni az állampolgároknak. E kérdésekre a válaszokat természetesen minden egyes politikai párt a saját hatalmi vagy ellenzéki pozíciójából adta meg, ezért cseppet sem meglepő, hogy mind a mai napig nincs konszenzus az alkotmányos alapkérdésekben.

Ez az a politikai alapszituáció, amelyben az Alkotmánybíróság szerepe kényszerűen megnövekedett. Az eldöntetlen jogszabályi viták esetében ugyanis hol az egyik, hol a másik politikai fél fordul az Alkotmánybírósághoz normakontrollért, bízva abban, hogy a legfőbb alkotmányos testület az ő szempontjai szerint minősíti az egyes jogszabályokat alkotmányosnak vagy alkotmányellenesnek.

Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy ilyen körülmények között az Alkotmánybíróság „kutyaszorítóba” került; nem tehette meg, hogy akár a köztársasági elnök, akár a kormán), akár az ellenzék beadványait figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor a kormányzat és az ellenzék között kialakuló sorozatos patthelyzetek - például médiaügyben - egyben arra is kényszerítették az Alkotmánybíróságot, hogy egészen konkrét döntéseket hozzon, határidőket szabjon meg. befolyásolja a parlament munkáját. Ma már szinte mindennapos jelenség, hogy egy törvényt először a parlament elfogad, aztán szinte második parlamentként következik az Alkotmánybíróság, s' még ezután is vannak olyan politikai erők, amelyek megkérdőjelezik a végső döntés jogosultságát.

Az Alkotmánybíróság tehát túlzott mértékben „belekeveredett” a politika mindennapos harcaiba. így egyáltalán nem tekinthető meglepőnek, hogy immáron maga az Alkotmánybíróság alkotmányos pozíciója is megkérdőjeleződött - legalábbis bizonyos jobboldali körökben (főként a Kisgazdapárt egyes vezetőire gondolok). Márpedig ha az ideális esetben „minden felett álló”, megkérdőjelezhetetlen autoritásként működő Alkotmánybíróság legitimitása is megkérdőjeleződik, illetve döntései körül bármiféle vita kialakulhat, akkor az mindennél világosabban bizonyítja, hogy Magyarországon a politikai erők között nem létezik politikai konszenzus a demokrácia működését illetően.