Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)

1993-02-08 / 8410. szám

Népszabadság, 1993.febr.2

Tr

Tapasztalat és ös7^n

A véletlen hozta úgy, hogy amikor az 1956-57-re vonatkozó' titkos szovjet iratok az ún. Jelcin-adomány jóvoltából napvilágot láttak, Moszkvában épp szabadlábra kerültek az 1991 au-| gusztusában Gorbacsov ellen lázadó puccsisták (akik egyébként a perüket várják). Az ember megint naphosszat olvashatta Hruscsov, Vorosilov, Zsukov, Szeröv nevét egyfelől, Pavlovét, Janajevét, Krjucskovét másfelől'

vá lett apparátcsikok (akik, ahogyan Krúdy mondta volt Ferenc József hivatalnokairól, úgy elszaporodtak, mint a férgek) - mégpedig azzal az ürüggyel, hogy semmilyen reformnak nem lehet célja a Szovjetunió szétverése - el fogják söpörni Gorbacsovot. E felismeréstől kezdve szinte ellenjátékosa lett a szovjet vezetőnek. Ebbe önnön belpolitikája is belejátszott, hiszen a kérdéses időben minden további honi „fordulattól és reformtól” elfordult, így nem is kerülhetett nála napirendre a „gorbacsovizmus” által felkínált nagy lehetőség: a reformmozgástér tágítása. Épp ellenkezőleg. Kádár behúzta a fékeket. Magyarországon, hogy fino-. man fejezzem ki magam, nem volt „ajánlatos” a glasznosztyban született öntépő szovjet, felfedezések reklámozása. És - a kádári taktikának megfelelően - még a látszatát is el kellett kerülni annak, hogy az MSZMP túlságosan lelkes hívévé szegődött a gorbacsovi vonalnak, Tudniillik, vélte Kádár, az ilyen magatartás később visszaüthet, és Gorbacsov győztes ellenfelei még azt is elvehetik, amit ő évtizedek tü- 1 relmes aprómunkájával alkotott. E lehetőségtől a magyar vezető félt, sőt rettegett - annyira bizonyos volt benne, hogy Gorbacsov bukni fog. és beindul a visszarendeződés.

Ma már tudnivaló, hogy Kádár - látszólag - jól térképezte fel az eljövendő dolgokat. Két évvel azután, hogy ő maga örökre lehunyta a szemét, egy nagy hatalmú moszkvai koalíció, benne a miniszterelnökkel, a parlament elnökével, a hadügyminiszterrel, a belügyminiszterrel, a KGB főnökével, tehát mindenkivel, aki számít, valóban puccsot hajtott végre Gorbacsov ellen. Csakhogy ez a puccs órák alatt el is bukott, mert végrehajtói, miként (az akkor már halott) Kádár, el sem tudták képzelni, hogy a dolgok nem trisszacsinálhaiók; hogy az időközben lezajlott változások visszavonhatatlanok.

Az „öreg Kádár” gondolkodására pontosan az volt a jellemző, hogy a puccsot- Gorbacsov bukását - előre látta, csak épp abban a finomságbanjtévedett óriásit, hogy Gorbacsovnak végül is egyáltalán nem a puccsisták miatt kellett távoznia (ezeket még túlélte), hanem egy olyan demokratikus folyamat eredményeként, amelynek már Jelcin állt az élén. A prognózissal ellentétben nem „balról”, hanem „jobbról” kénvszerí tették lemondásra.

Nem a vezetők, a vezetettek voltak azok, akiket Kádár nem ismert jól. Se szovjet, se magyar kiadásban. Jó okom van azonban ezt a sommás ítéletet azzal árnyalni, hogj’ Kádár Jánost hosszú időn át foglalkoztatta a vezetők-vezetettek viszonj’a, és minél öregebb lett. annál inkább azt súgták neki - sokszor kitűnően működő - ösztönei, hogj’ a rendszer egy:k „belső” baja a hatalom túlzott koncentrációja (egy párt, egy ember kezében). Ó erről bizalmas körben gyakorta morfondírozott. Nem hiszem, hogy ezt szemforgató módon tette volna. Ö az a típus volt, aki az ösztöneit önnön rációjával gyorsan lecsendesítette. Azt fogadta el érvényesnek, amit az esze (fokozatosan beszűkülő értelme) mondott neki; hogy tudniillik a bolsevik tipusú hatalomkoncentráció egy darabig még szükséges rossz. Holott bizonyosan jobb lett volna, ha az ösztöneire hallgat.

Aczél Endre

És érdekes módon, szinte minden mondat mögül egy ugyanazon kérdés kandikált ki: vajon mennyire ismerte jól a néhai Kádár János a szovjet politikusoknak ezt a két nemzedékét? Az egyiket (az előbbit), amelytől megtanulta, hogy a szovjet vezetés a birodalom érdekében minden gátlását levetkőzve kész beavatkozni a „testvéri országok” belügyeibe; és a másikat (az utóbbit), amelyikről azt feltételezte, hogy ekkora durvaságra legfeljebb két lépcsőben lesz képes. Azaz: először, Gorbacsov félreállitásával, otthon tesz „rendet”, s csak azután nézi meg, mit tud a határokon túl tenni.

Eleinte egyezzünk meg anynyiban, hogy Kádár jól ismerte a partnereit. E tekintetben természetesen a Hruscsov-Brezsnyev-érában szerzett tapasztalatai voltak perdöntőek Ismerte eltökéltségüket és ismerte gyengéiket is. Tudta, hogy mire érzékenyek végzetesen. Arra például briliánsán ráérzett, hogy mindaddig utat fognak engedni a magyar „különutasságnak", amíg a Magyarországnak címzett nyugati dicséretek végső soron a szocializmus életképessége mellett szólnak. Annál is mohóbban vágytak ilyen elismerésekre, mert ezekből nekik közvetlenül soha nem jutott. Arra azonban nem ráérzett, azt teljes bizonyossággal tudta, hogy ha valahol - moszkvai megítélés szerint - „a szocializmus alapjai" kerülnek veszélybe, akkor nincs kegyelem a külön utat keresőknek.

Tehát amikor Litván György történész (a Népszabadságban) azt mondja, hogy „Kádár kitűnően ismerte a szovjeteket, ez későbbi politikájából világosan látható”, nagyon nagy mértékben igazat mond - ha nem is újdonságot. A dolgot azonban ennyivel nem lehet elintézni, mert hiába volt igaza Kádárnak, amikor figyelmeztette Dubéeket, „nem tudja, kikkel áll szemben”; hiába akkor, amikor legszívesebben naponta táviratozott volna Gorbacsovnak, óvakodjék saját apparátusától, ismeretei „a nap végén” már hamisnak bizonyultak. A vezetőket, a vezetést (mögötte a mindig lojálisnak hitt elnyomó apparátussal) mindenhatónak hitte, és nem ismerte fel, hogy a ’80-as évek második feliében a szovjet vezetők és az általuk irányított sok millió ember, sok-sok nép és nemzet viszonya gyökeresen megváltozott.

Azt mondanám, hogy Brezsnyev után Kádárnak látszólag mindenben igaza volt - valójában szinte semmiben. Kezdjük azzal, hogy tudta: a „létező szocializmus” szovjet modellje (ennek minden alkotó részével ’ egyetemben) fundamentális megújulásra szorul. A megújítót Gorbacsovban látta, és olyannyira kívánta, hogy ő legyen az SZKP vezetője, hogy Andropov temetésén meghökkentő, ha nem példátlan gesztust tett. Ott már eldöntetett, hogy az utód a gyönge képességű, mellesleg félhalott, de kitartó brezsnyevista Csernyenko lesz, ám Kádár odalépett az „ifjú” Gorbacsovhoz és többek füle hallatára azt mondta neki1 bátorítólag: „ön előbb lesz a Szovjetunió vezetője, mint gondolná.” ;

Kádár, szerintem, kisebb! mértékben volt érdekelt abban, hogy Mihail Gorbacsov tudja: ő máris lojális iránta. Inkább az motiválhatta, hogy’ világossá tegye: maga a Szovjetunió igényli legjobban a brezsnyevi garnitúra lezárását.

E közjáték után egy évvel Gorbacsov valóban az SZKP főtitkára lett. Igazán hálás azonban nem volt Kádárnak; hajlamos volt őt is besorolni abba a régóta uralkodó keleteurópai garnitúrába (Zsivkov, i Honecker, Husák stb.), amelyet elképzelése szerint a változások oltárán fel kellett volna áldozni. A lényeg azonban nenr ez. A lényeg az, hogy amilyen bátorítónak ítélte a magyar vezető Gorbacsov első lépéseit, kiváltképp a „másfajta hangot”, amit bel- és világpolitikai ügyekben megütött, olyan veszedelmesnek a glasznoszty (igazmondás) és a peresztrojka (átépítés) tempóját és az e ( programok nyomán felszaba- ■ dúló spontán - centrifugális - ' erőket. Úgy érezte, ennyit, egy- ( szerre nem lehet rászabadítani ( egy teljesen megkövesedett } struktúrára. • 1.

Kádár ekkor kezdett bele j öregkorának legtragikusabb ( taktikázásába. „Kisakkozta” , magában, ho^y a Hruscsov és , Brezsnyev idején mindenható- ,