Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-05 / 8409. szám
HVG, 1993.jan.30. 22 lános választásokat.) Tapasztalataink hiánya miatt pedig nem tudjuk, hogy a demokráciának az elmúlt években eresztett gyenge gyökerei ellent tudnak-e állni a közélet viharainak. Ez a bizonytalanság fontos tényező Magyarországon. Mert amíg egy mélyebb hagyományokkal rendelkező nyugati társadalom tisztában van azzal, hogy bizonyos idő után megint lesznek választások, és akkor majd nem fognak sokan arra a pártra szavazni, amely elvesztette az emberek bizalmát, addig nálunk nincsenek ilyen tapasztalatok; itt még nemigen láttunk - a rendszerváltás eufóriáján túl - rutinszerű és civilizált hatalomátadást. Amíg az Egyesült Államoktól Ausztriáig a tradicionálisabbnak nevezhető demokráciák is birkóznak a politikai szélsőségekkel (legyenek azok akár jobb- vagy baloldaliak), és mindenütt létre is jönnek ilyen pártok és szervezetek, elhangoznak vad kijelentések a sajtóban, tisztában vannak az ilyen irányzatok társadalmi támogatottságával, és ügyelnek arra, hogy egy bizonyos határon túl ezek a nézetek és képsiselőik szalonképtelenek legyenek. Az erősen konzervatív beállítottságú Bush elnök például - akitől nem állt távol sem a demagógia, sem a kicsinyes személyeskedés - nem habozott elhatárolódni pártja louisianai jelöltjétől, amikor kiderültek Ku-KJux-Klanhoz fűződő kapcsolatai; a francia jobboldal sem rajong Le Pen-ért, s nem divatos vele együtt mutatkozni. Nekünk viszont sem pontos ismeretünk nincs a társadalmi támogatottság ménékéről, sem kialakult normáink nincsenek a szalonképtelen nézetek elszigetelésére. Vagyis képlékeny, bizonytalan és törékeny körülöttünk a struktúra, így nagy on biztos kézzel kell fognunk a demokratikus társadalmi szerkezet kristályvázáját Hosszú távon ható szabályok lesznek azok, amelyek most formálódnak. Ezén kell e tájon hangsúlyozottan szemben állni minden szélsőséges politikai irányzattal. A hazai politikai közhelyeknek megfelelően ilyenkor illik megemlíteni, hogy bal- és jobboldalival egyaránt, ami természetesen igaz is - elméletileg. De gvakorlatilag már nem, hiszen szórványosan láthatunk kellemetlen és veszélyes jeleket a hagvományos baloldal felől (régi .káderek" feltűnése szakszervezeti vonalon, szociális demagógia), de ezek nem keverhetők össze a jelenleg Magvarországon nemigen létező szélsőbaloldali megnyilvánulásokkal. Nyílt és agresszív kihívást a demokrácia ellen azok a radikálisok intéznek, akik a kormány koalíció eszmevilágához sorolják magukat, esetleg ott párttagok, s tudják, hogy a gazdasági és szociális helyzet romlása miatt védtelenebbek vagyunk az extrém politikai irányvonalak és a demagógia kihívásaival szemben. Ez az a pont, ahol szükség lenne konszenzusra a pártok között. A politikusok és a közélet minden szereplőjének felelőssége különösen nagy a leendő szabályok kialakításában. Ezért illik nevén nevezni a skinheadek erőszakos fajgyűlöletét, ezért nem helyes, ha a romantikus-antikapitalista Csurka máshol szalonképtelen nézetei itthon egyre nagyobb tapsot aratnak, s ezért nem helyes a .feljelentést" a magyarságot mentő módszerré emelni. Úgy hiszem, a közélet szereplőinek (kereszténydemokratától szocialistáig) különösen határozottnak s egyértelműnek kell lenniük a veszélyes és hamis álláspontok azonnali elszigetelésében, mert ha ez nem következik be, akkor a fokozatos szélre sodródás újra elvezet minket abba a - régiónk jellegzetességévé vált - történelmi zsákutcába, amelyet annak idején Bibó, majd Szűcs Jenő is oly megrendítő erővel vázolt fel. Szokás mostanában fanyalogni a .pártoskodáson" és a .pártpolitikai csatározásokon". Pedig természetes, hogy a pártoknak különböző nézeteik vannak, és mindig vitatkoznak egymással. Nem általában szükséges az egy etértés, hanem bizonyos kérdésekben. Azoknak a kereteknek a kialakításához például, amelyeken belül értelmes vita folyhat, konszenzus szükséges. Ez lenne kívánatos ma Magyarországon, a szélsőségek megítélése ügyében is. (A szerző a Fidesz parlamenti képviselője) Schttlbéítyörgy Több szentistvániságot! Szegény jó államalkotó első királyunk ugyancsak foroghat sírjában, annyit emlegetik mostanság. O a minta, a példa arra, hogy a magyarnak igenis ősi szokása - mi több, erénye, virtusa -, hogy igényli az erős központi kezet, az egységet megjelenítő korona alól felhangzó utasítást, a vezetettséget és a vezetettség-tudatot. Azt, hogy aki magy ar, követi királyát még az ideológiaválasztásban is (még ha a .cuius regio, eius religio" elvét csak a későbbi századokban fogalmazták is meg). Szegény jó államalkotó első királyunk valóban kemény kézzel kormányzott, és valóban nemcsak maga lett Vajkból Istvánná - lásd Székely Bertalan ellenállhatatlan ezredév-büszkeséget csöpögtető festménymonstrumát -, hanem tűzzel-vassal invitálta magával a kereszt alá eladdig jobbára sámántudatú népét is. De hát mindeme tettével nem éppen a magyarság törzsökös szokásait hagyta-e oda? A frank mintára - szláv szótárral! (v.ö.: král—király, dvor-udvar, span-ispán stb.) - meghonosított új államszervezet teljes mértékben idegen volt a hetu-moger ősgyökereitől, a szabad törzsek szabad, laza és minden függőséget nélkülöző szövetségétől. A kereszténység mint eszmerendszer előfeltételezte a szellem- és totemhites, minden természetit istenséggé személyesítő, a földi pályafutást mágikus úton befolyásolni hívő táltosizmus feladását. Vagyis szegény jó államalkotó első királyunk demoralizált Demoralizált a szó elsődleges értelmében. Tehát nem úgy, hogy züllesztette az erkölcsöket, hanem úgy, hogy belátta, a józan érdek a korábbi szokások, erkölcsök fokozatos letételét - és helyettük újak meghonosítását - követeli. E felismerés jegyében valóban kora legkorszerűbb állam- és tudatformációját importálta, méghozzá - ma akár úgy is fogalmazhatnánk - eléggé el nem ítélhető kozmopolita módon: német katona- és tisztviselő-zsoldosokkal, valamint szláv és tálján hittérítőkkel. Koronát pedig a pápától nemcsak mint az Ige legfőbb hirdetőjétől kért, hanem azért is, mert így nem kellett elismernie a másik koronaosztó, a császár világi fennhatóságát. Miközben tehát korszerűsített, megőrizte a függetlenséget is. Országlása végén befejezettnek mondhatóvá vált a már az apja által elkezdett folyamat: az Európába bezúdult pogány népet beillesztette Európába. Sajnos a történeti források mélyen hallgatnak arról, hányszor nevezték ellenlábasai lépéseit a magvar értékeket feladónak, kozmopolitának, nép- és nemzetidegennek. Ha nevezték is, ő erőnek erejével keresztülvitte szándékát: akkoriban a központiakarat-átverés is a legkorszerűbb uralkodási technikának számított, nemigen találták fel (újra) a népképviseletet és a demokráciát. Ezt még nem tudhatta adaptálni. (A szerző a H\'G munkatársa)
