Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)

1992-04-24 / 8246. szám

Hász Róbert

Magyar Hírlap, 1992.ápr.21.

\

CJ

C/2

fi

aj ! DJD

C/3

'fi

O

S—<

cg aj I

^fi

fi

>-IJ>|

%|

<\

i

i

Egyetlenegy telefonhívás. Egyetlenegy telefonhívás elegendő volt ahhoz, hogy működésbe lépjenek a hónapok óta kibiztosított ösztönök, hogy az ember megragadja a már előkészített bőröndjét, bevágja az autó csomagtartójába, és éjnek idején, mint holmi betörő vagy tolvaj elhagyja szülőföldjét, hátrahagyja családját, és egyik napról a másikra hontalanná legyen. Egyetlenegy telefonhívás elegendő volt.

De nem erről akartam írni, nem magáról a szökésről, ami tulajdonképpen már következménye volt egy tragikus folyamatnak, és legfeljebb csak lelkiismereti kérdéseket szülhet az otthon földjét elhagyni kényszerült emberben, hanem az előzményekről — a lényegről magáról. Arról, amiről manapság nemigen be, szélünk, amiről a délvidéki magyarj ság eminens képviselői maguk is legszívesebben hallgatnak, amit az anyaország talán a saját múltbeli mulasztásainak tudatában nem emleget, ez pedig nem más, mint a vajdasági magyar sors, négyszázezer emberi sors ilyetén való alakulásának a tulajdonképpeni genezise, a napjainkban minden vajdasági magyar család otthonába be férkőző érzés, a magárahagyatottság, a sehova sem tartozás tragikumának eredete.

A második világháborúból győztesként kikerülő balkáni hatalom, a titói Jugoszlávia a maga arroganciájában, de elsősorban az adott külpolitikai helyzet tükrében, azt is megengedhette magának, hogy egy komplett nemzetiséget, a Vajdaság területén évszázadok óla élő német nemzetiséget (félmilliós lélekszámban) egyszerűen elüldözzön szülőföldjéről.

(gy történhetett, hogy az 1945-öt követő években a vajdasági magyarság specifikus, mondhatni egyedülálló környezetben találta magát: a korábbi Vajdaság,' a maga három meghatározó nemzetiségével, a magyarral, a némettel és a szerbséggel egyszeriben megszűnt létezni. Ez a hármas egyensúly fölbomlott, mégpedig egyértelműen a magyarság kárára. Falvak tucatjai, de olyan, már a két világháború között is városnak számító települések, mini például Zombor, Apatin, Hódság, egyik napról a másikra szerb túlsúlyba kerültek, olyan, a déli, többnyire gazdaságilag terméketlen vidékekről idetelepített szerb nemzetiségű kolonislák révén, akik nemcsak nyelvükben, hanem még szokásaikban, mentalitásukban, vérmérsékletükben is lényegesen különböztek a magyarságtól, de még a vajdasági bennszülött szerbségtől is. A vajdasági magyarság — toleranciájára jellemzően — befogadta ezeket a jövevényeket, sokszor önzetlen segítséget nyújtva az idegen földre vetődött családoknak, de ez a tole-A szerzó Jugoszláviából emigrált magyar újságíró

rancia jobbára egyoldalú maradt: a szerbségnek ez a déli vidékekről elszármazott része még a mai napig sem tudta megszokni, hogy olyan emberekkel éljen a szomszédságában, akiknek más az anyanyelvűk, más a vallásuk, mások a szokásaik, az igényeik — mely tolerancia a magyarság számára magától értetődő, lévén, hogy évszázadok alatt kénytelen volt magáévá tenni a másokhoz való alkalmazkodás minden csínjátbínjái. így történhetett meg, és törtészempontjából létfontosságú szálak fűzik az anyaországhoz, ajánlatos volt megfeledkezni, nem emlegetni, még március 15. is üldözött ünnep lett, a Kossulh-szobrokkal és a Nemzeti dallal egyetemben.

De egy adott rendszertől az ember nem is várhat mást, mint ami önnön lényegéből eredendően kikövelkezhet, ám a tragédia akkor kezdődött, amikor a húsz-harminc évvel ezelőtt felcscperedó vajdasági magyar értelmiség, méghozzá a csúcsértelmiség,

„A Tito által elvetett nemzetiségipolitika magva, a lassú víz partot most végre beért.-A vajdasági magyarság védtelenné vált. Sebezhetővé. Még saját egyetlen érdekszervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége sem volt képes megvédeni a kisebbséget, melyet képvisel...”

nik még napjainkban is, hogy ha a legnagyobb jóindulat mellett és minden hátsó szándék nélkül is szerb többségű környezetben, buszban vagy üzletben magyarul szólunk, hát könnyen hozzánk vágják azt, hogy „gembes”, ami nem más, mint a Gömbös Gyula szlávosítoil változata. És a friss kenyér mellett máris vihetjük haza megerőszakolt múltunkat is, a kollektív bűntudattal egyetemben, holott eszünk ágában sem volt bántani, csupán anyanyelvűnkön szólaltunk meg.

A titói kirakatszocializmus és a szalámipolitika, mely még saját ellenzékével szemben sem volt soha olyan drasztikus, mint más keleteurópai országok rezsimjei (lásd: romániai), oly alaposan kiszámított kisebbségipolitikát folytatott, melyet még maga a román conducator is megirigyelhetett volna, ha lett volna annyi bátorsága. Tito idejében nem voltuk látványos elhurcolások, bebörtönzések, nem tűntek el titokzatos módon emberek, amint Erdélyben megesett. Mégis, ez a rendszer a maga gulyásszocializmusával egy jó időre kioltotta a vajdasági magyarság leikéből azt a parazsai, amely az erdélyit éppenséggel életben tartotta: a nemzeti büszkeséget. Men a titói rezsim rafinált volt: negyven éven át évről évre vagdosta fejünkhöz az újvidéki razzia rémségeit — közben persze bölcsen elhallgatta a maga ’44-es gaztetteit (körülbelül negyvenezer magyar lemészárlását — A szerk.) —, de még ezt sem telte tolakodón, hanem finoman, udvarias célzásokkal adta tudtunkra, hogy bár mi nem vagyunk azonosak a „megszálló magyar fasisztákkal", felejtenünk azért nekünk sem szabad! És e bűntudat örökös felemlegetése mögött ott lapult a potenciális vádlehetőség is, hogy mi sem leszünk különbek a nyilasoknál, ha mukkanni merünk. Arról pedig, hogy a vajdasági magyarságot történelmi, kulturális, egyszóval lényegi, a nemzeti túlélés

a '60-as és '70-cs években elfogadta ezeket a játékszabályokat (tisztelet a kevés kivételnek), és belement ebbe az önámító játékba, melynek tulajdonképpen nem volt semmi egyéb célja, mint hogy relatíve hosszú távon elősegítse a lassú, de biztos beolvadást. A második világháborút követően egy új szókapcsolat leit születőben: a jugoszláviai magyarság, mely idővel már nemcsak földrajzi meghatározást volt hivatott jelölni, hanem valami önálló etnikumot, egy levegőben függő entitást, mely fából alkotott vaskarika bizonyítása érdekében egyes irodalmi tudorok odáig mentek — és mennek —. hogy mindenáron eredeti, önálló entitásjegyekkel bíró jugoszláviai magyar irodalmat akartak felkutatni 1918 és 1945 között, irodalomtörténetet fabrikálni abból, ami sosem volt.

És miközben tudoraink az újvidéki elefántcsonttoronyban irodalom- . történetet fabrikáltak, addig „alsóbb" szinten, a falvak és mezővárosok magyarságának körében valami hasonló folyamat ment végbe, mely tulajdonképpen egészen a közelmúltban bekövetkezett kijózanodásig tartott, és amit — a jelen ismeretéből kiindulva — önfeledt halálláncnak is nevezhetnénk.

Az anyaország, mint kifejezés, tulajdonkcppefTnem is létezett a köz-" tudatban. Mert hál mit is jelentett volna akkor az. anyaország? A '60-as és '70-es években — amikor a mai jelenünket meghatározó generációk felnőttek —, a titoizmus virágkorának csúcspontján, Magyarországból, a hermafroditu internacionalizmus árnyékából a vajdasági magyarság semmilyen nemzeti erkölcsi támogatást nem meríthetett. Amit Magyarország akkor jelenthetett — a magyar televízión kívül, már ahol a vétel lehetséges volt —, azok az orosz katonák voltak, meg Kádár János, legföljebb az. olcsó szalámi, sajt, meg a bugyellárishan dagadó százforintosok, melyekért Szegeden a ci-