Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)
1992-04-01 / 8233. szám
Magyar Hírlap, 1992.márc.28. tosult Tehát nem Mindszenty és szerepének a minősítése változott, hanem a minősítők pozíciója. Ha pedig így van. akkor mi értelme a vitának e történelmi szerepvállalás körül? Kiderülne ugyanis, hogy az egyértelműnek tűnő politikai hovasorolások sem egyértelműek. Ha csak 1945—1948 közönről néhány sorskérdést ragadunk ki, pl. a megszálló szovjetekhez való viszonyt: a megszállás szörnyűségeinek nyilvános elítélése, a százezerszámra elhurcoltak, internáltak érdekében történő szótemelés nemcsak erkölcsi tartásra, hanem politikai bátorságra is mutat. A németek kitelepítésének,1 s a felvidéki magyarok elűzésének határozott megbélyegzése. az újabb igazságtalan békediklátum kritikája. az egyre nyomasztóbb szovjet alárendelódésnek és kommunista hatalmi arroganciának az elutasítása megint csak az egész nemzet érdekeinek a védelmét is jelentette. Mindez nem választható el az egyház önvédelmétől. Megint csak a forrásokkal igazolható tények mutatják, hogy Mindszenty a Horthykorszak szociális érzéketlenségével vagy akár a kommunista, akár a fasiszta diktatórikus (akár kereszténydemokratának nevezhető) platformról szállt szembe, hanem egy konzervatív-legitimista, alkotmányos parlamentáris alapon— úgy az 1945 utáni oppozíciója is ebből a pozícióból fogalmazódott meg. Ezzel persze nem akarjuk „minősíteni” egyik vagy másik platform történeti igazságát. Ezért pl. egyáltalán nem tartjuk kardinális kérdésnek, hogy a hercegprímás ragaszkodott a királyság intézményéhez (vagy akár királyjelöltjéhez), hiszen a monarchikus államforma békésen megfér a messzemenő polgári demokráciával. A kérdésből „ügyet” a hazai belpolitikai hatalmi küzdelmek kreáltak. Az alapvető koncepcionális szembenállás ott keresendő, hogy az akkori helyzetben a hercegprímás nemcsak a valóban kezdettől mutatkozó egyház- és nemzetellenes törekvéseket utasította el és mozgósította a hívők millióit, hanem az egyház jogainak, pozícióinak az addigi integer állományához is szigorúan ragaszkodott. Mi több, ezt tette meg a nemzethűség és katolicitás kizárólagos kritériumának is. Elmondható, hogs Barankovics Istvántól Nagy Ferencig a kortársak azt tapasztalhatták, hogy a hercegprímás nem tette magáévá a laicizált polgári demokrácia princípiumait. Utólag, a múlt negyven év ismeretében hozzátehetjük, hogs Mindszenty joggal-okkal gyanakodott az újsütetű demokratákra: a tényleges és történelmileg elodázhatatlan reformok ugyanis összekeveredve és vegyítve kerültek napirendre és végrehajtásra a sokáig leplezett kommunista totalitárius és egyházellenes szándékokkal. Az egyház számára (is) gyökeresen megváltozott új helyzetet, a magyar nép nagy többségével azonosan, a hercegprímás is rövid provizóriumnak remélte. A reményben nem a belső erőviszonyok tényleges változása csalta meg őt és a nemzetet, hanem a történelem: a jaltai osztozkodás, amelynek következményeivel igen kevesen lehettek tisztában. A belső „minőségi változást” is hadd érzékeltessük inkább egy katolikus forrásból vett idézettel. Az 1945—1948 közötti „rendszerváltás egyházi konzekvenciáját a Yigilia így sommázta: „A védettség, a biztonság kora lejárt. Az egyház így a szilárd bástyák mögül, a sokszor kényelemre, tunyaságra kísértő biztos fedezékből Isten szabad ege alá került. Állami pártfogás helyett híveinek védelme alá kell húzódnia." így értelmezhette Mindszenty bíboros küldetését az ateizmus, az istentelen bolsevizmus — és a kereszténység közötti világméretű harc magyarországi etapja részének, amint azt Emlékirataiban vallja. Innen nézve pedig valóban egyetérthetünk vele: nem az eredmény, hanem a helytállás a fontos. A történelmi személyiségek örök sorsa, hogy az utókor— főként a kerek évfordulók kapcsán — megpróbálja megmagyarázni. I megérteni, majd pedig saját igényei szerint interpretálni az adott közösség szempontjá- í ból hagyatékukat. Milyen jó lenne rátalálni Mindszenty életében is az európai hangszerelésben megfogalmazott történelmi igazságral Gergeh Jenő történész
