Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)
1992-04-23 / 8245. szám
Születésnapi eszmecsere Nagy Erzsébettel, a TIB elnökével A hamisítókkal szemben apám tiszta emlékét védem r Magyar Hírlap, 1992.ápr.17. ■m-Nem sikerült valami vidámra ez a születésnapi beszélgetés. Nagy Imre lányának egész életét végigkísérik a keserves emlékek, a szenvedés: terhe tíz asszonynak is sok lenne. Ami pedig a jelent és a jövőt illeti, a TIB elnöki megbízatásának is leginkább a reá nehezedő súlyát, a halottakkal és az élőkkel szembeni kötelező felelősséget érzi. Amikor születésnapi köszöntőre emeltük beszélgetésünk végén a poharat, immár félretéve a diktafont, akkor is a felelősségérzet fontosságát hangsúlyozta Nagy Erzsébet. — Ön nem szeret nyilatkozni. Alig-alig ismerheti a sajtóból a közönség. Most szinte egy időben tett eleget a Népszava, az Új Magyarország, a Kurír és a Magyar Hírlap kérésének, és vállalta a nyilvánosságot. Bizonyára azért, mert életének új, közéleti korszakának kezdete előtt áll ezekben a napokban... — Nem egészen értek egyet a kérdés megfogalmazásával. Igaz, megválogatom az alkalmakat, amikor a nyilvánosság elé lépek, a túlzott közszereplés miatt inflálódhat a kijelentések értéke. S nem is szeretem illegetni magam a kamerák előtt. Megvisel a közszereplés. — ígérem, a lehetőséghez mérten kímélni fogom... — Kibírom. Hiszen minden olyan alkalommal, amikor fontos mondanivalóm volt és felkértek, hogy szólaljak meg, hacsak beteg nem voltam, kötélnek álltam. Dehát itt Magyarországon, amíg csak az elmúlt rendszernek ereje volt hozzá, a nyilvánosság nem adatott meg nekem. Viszont külföldi hírcsatornákon akkor is eljutott a világhoz, amit gondolok és mondok. Hogy legalább a legfontosabbat említsem: a forradalom mártírjait 1988-ban, apám és három társa kivégzésének harmincadik évfordulóján a Per Lachaise temetőben nagy részvét mellett jelképes sírba helyezték. Ez alkalommal nagyszabású ünnepségeket rendeztek, és az akkor még féllegális TIB- nek — melynek alapítói közé tartozom én is — ott hangzott el a nyilatkozata, s az akkori politikai állásfoglalásom, legalább a Szabad Európa közvetítésével eljutott a magyar hallgatókhoz is. Ennek akkor megvolt a jelentősége. — Idézzük fel, miről beszélt? — Miután a mártírokról elmondtam személyes emlékeimet, a gyilkosokról is szóltam. Egy későbbi, hannoveri, október 23-án tett nyilatkozatomat aktualizálta, hogy Európa vezetői a kádárista rezsimet már nagyon óvatos kritikával kezelték. Grósz szerepelt Amerikában. Rágalmazta apámat és mocskolta a forradalmat, ahogy most teszi. Emlékeztetett arra, hogy Kádár annak idején Dubceket is megtévesztette, és olyan tekintélyes szociáldemokratákat a maga oldalára állított, mint Willy Brandt és Helmut Schmidt. Nagy Imre azonban nem alkudott, és nem folyamodott kegyelemért Kádár Jánoshoz (s ezzel a megjegyzéssel nem akarom elmarasztalni most azokat, akik annak idején kénytelenek voltak élethalál kérdésében mégiscsak alkuba bocsátkozni). De családom minden-esetre betartotta a szabályt, hogy nem bocsátkozunk párbeszédbe gyilkosokkal, hitszegőkkel. S Hannoverben elmeséltem, hogyan találkozott Nagy Imre 1954-ben az épp akkor a börtönből szabadult Kádárral. Amikor megköszönte Kádár János az akkori magyar miniszterelnöknek, amit személyes szabadságáért tett, apám azt válaszolta: Jancsi, te is biztosan ezt tetted volna a helyemben... Mondhatom, az a történet elérte a célját.... Amikor pedig módom volt végre a magyar legális sajtóban is a mártírokról és a velük szemben alkalmazott kegyeletsértésről szólni, azt elmondtam a Magyar Nemzet munkatársának, Kurcz Bélának. Majd a temetés alkalmával nyilatkoztam Rangos Katalin mikrofonja előtt. — Annak a nyilatkozatnak talán van a mának szánt üzenettartalma is... — Van. Arra szólítottam fel a gyászolóitat, hogy e nemzeti gyászünnepet ne változtassák a „harag napjává”, hanem szolgálja ez az esemény a nemzeti megbékélést. — Ma is így nyilatkozna? — így— Elnökké választása késztette önt arra, hogy most ismét — hosszabb szünet után — engedjen a sajtó unszolásának: nyilatkozzék? — Már tavaly nyár óta mély aggodalommal töltöttek el a TIB belső vitái. Az elitista vezetéssel nem tudtam egyetérteni. A TIB vezetőségében a forradalom valamennyi irányzatának helye van. Kezdettől fogva nem szimpatizáltam azzal az elvvel sem, hogy kizárólag olyan ötvenhatosokat i
