Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)
1992-04-22 / 8244. szám
I Csapdahelyzet Mit képvisel(het) a kormány? A posztkommunista demokráciák politikai élete egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan ezt sokan remélték, jóllehet a túlméretezett várakozásoknak nem is lehetett volna eleget tenni. Mégis a kommunizmusból a feltételezett demokratikus rendszer irányába kivezető út sok tekintetben jóval több csapdával került szembe, mint ez annak idején, 1989-90-ben egyáltalán felmerült volna. Itt nem elkerülhetetlen kényszerpályákról van szó, amelyekkel nagyon is lehetett volna számolni. Három ilyen csapdáról szólnék. A fekete-fehérben való gondolkodás - az a beállítottság, amely szerint az én nyereségem a te veszteséged -, a nullaösszegű játszma (zero-sum game) térhódítása képezi az első ilyen csapdát, pontosabban ez egy összefüggő csapdarendszer egyik alkotó eleme. Amennyiben ez a csapdarendszer túl szívósnak bizonyul, a demokrácia kifejlődését gátolja és ezzel együtt a gazdasági kibontakozást is lefékezi. A demokrácia alapelvci általánosak, elfogadják őket bárhol, ahol demokratikus rcndszcn-ől lehet beszélni. Ide tartozik nevezetesen a hatalomgyakorlást korlátozó felelősség és kötelesség, az önkorlátozás, a kormány törvényes úton történő leváltása, a kormány társadalomtól való függősége és nem fordítva, a népi szuverenitás és a hatalmi ágak szétválasztása. A hatalom egyben kiváltságot is jelent, ideiglenes felhatalmazást adott célokra, tehát egy különleges állapotot, amelyben a demokratikus szabályozás nem tűri az öncélúságot, a felügyelet nélküli, társadalmilag nem szentesített hatalomgyakorlást Kérdéses, hogy a posztkommunista rendszerekben mennyire tudatosították magukban az újonnan választott politikusok ezt a létfontosságú demokratikus követelményt. Szintén fontos a második csapda, a képviselet kérdése. Végső soron mit is képvisel a kormány? A társadalmat vagy a nemzetet? Kívülről nézve egyre inkább úgy fest, hogy - tudatosan-e vagy nem - a kormánykoalíció magát a nemzet képviselőjeként (helytartójaként?) képzeli el. A különbség óriási: elsősorban a „társadalom” - a polgárok összessége - egy viszonylag semleges fogalom, érzelmi kisugárzása alacsony, ellentétben a „nemzettel", amely magas fokú szenvedélyeket képes előidézni. Képletesen szólva: egy nemzetnek csak tagja van, nem adófizetője, mivel az adófizetőnek jogai is vannak a kormánnyal szemben. Ezen túlmenően a társadalom fogalma egyáltalán nem homogén, hanem inkább magába foglalja a különféle, egymást keresztező és átfedő érdekek sokféleségét és sokrétűségét. Ha egy kormány a jóval homogénebb „nemzet” fogalmából indul ki, és ennek a szakralizált képződménynek a megtestesítője szeretne lenni, akkor nem meglepő, hogy úgy viselkedik, mint egy a politikai csatározások fölött lebegő test, amely nem egészen érti meg, hogy miért is kell eltűrnie az ellenzék bírálatait és a társadalom különféle ellenséges visszajelzéseit. Itt jelentkezik az alapvető különbség a nemzeti és a nacionalista politika között. Szó sincs arról, hogy a nemzeti az, ami „véd”, és a nacionalista „támad”. A nemzetfogalom (ez az angol nationhoodnak felel meg) polgári és etnikai elemekből áll: ha egy uralkodó kizárólag, illetve nagyobbára az etnikai elemekre fekteti legitimációjának hangsúlyát, akkor könnyen keletkezik fogalmi zavar: a polgári és az etnikai elemek összekeverése. Valószínűleg ez szülte azt a politikai képtelenséget, hogy Magyarország miniszterelnöke egyben a magyar nemzetnek is a miniszterelnöke szeretne lenni, vagyis külföldi állampolgárokkal szemben vállal politikai elkötelezettséget. Ha kulturális, illetve morális elkötelezettségről lenne szó, ezt senki se kifogásolhatná, de nem ez olvasható ki a tárgyban tett megnyilatkozásokból. A nemzeti és a nacionalista politika egybeforrasztásának más következménye is van: egy ilyen kiindulópontra visszatekintő kormány csak nehezen tűri a pluralizmust, az ellentmondást, egyszóval az élet és a politika cseppfolyósságát, hanem mindenáron merev, változásmentes kategóriarendszerben gondolkodik, és ehhez próbálja alakítani a társadalmat. Mivel a társadalmi valóság sokrétű és nem fogadja el a ráerőszakolt kényszerzubbonyt - tehát a valóság nem hajlandó alkalmazkodni a kormány képzcletvilágához -, fokozódó viadal bontakozik ki a kettő között, amelyben egy idő múlva a kormány ellen irányuló összeesküvés jeleit látja, illetve elérkeztünk a zárt fogalmi rendszerek csapdájához. A helyettesítés problémáját - ez a harmadik csapda -, úgy vélem, a posztkommunista rendszerek még el se kezdték felmérni, pedig fontos szerepet játszik a társadalom és a hatalom közti viszony alakulásában, amennyiben meghatározza a legitim hatalom paramétereit és a kormány auktoritását. Az, hogy egy politikai pártot, illetve több pártból álló koalí- < ciót kormányzásra választanak, azt (is) jelenti, hogy a társadalom számottevő része elismeri a kormányt mint saját egyedi és csoportbeli céljainak, reményeinek, várakozásainak a letéteményesét. Abban az értelemben, hogy delegál a kormánynak valamit saját szuverenitásából a közérdek jövője nevében; amennyiben-a népi szuverenitás nem létezik, természetesen demokráciáról sem lehet szó. Ennyiben tehát a kormány helyettesíti a társadalmat különféle politikai tevékenységeiben. Ennek a helyettesítésnek azonban a kormány csak akkor tehet eleget, ha betartja az írott és íratlan jogi, politikai, erkölcsi játékszabályokat. Világos, hogy a kormány és a társadalom elképzelései között általában létezik egy hézag - a helyettesítés nem lehet tökéletes. A mostani magyar politikai helyzetet vizsgálva nagyon úgy látszik, hogy ezen felismerésnek egyelőre még nincs sok nyoma. A koalíció gyakran úgy fogja fel saját hatalmát, mintha maga a társadalom és a társadalom egyedeinek az erkölcsi világa, illetve politikai érdeke nem is létezne. Ez két esetleges következményhez vezethet: vagy kibuktatja a kormányt a hatalomból a társadalom a következő választásokon, vagy a kormány választ magának egy más társadalmat (Brecht szavaival élve). Ezt az utóbbi variációt már a kommunizmus idejéből ismerjük - és akkor sem tetszett különösen. Schöpflin György London 90 Magyar Nemzet, 1992.ápr.16.
