Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)
1992-03-03 / 8213. (8214.) szám
Magyar Hírlap, 1°92 február 27 a A Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának 1992-es prognózisai (2.; A szerepértelmezés és orientáció dilemmái a magyar külpolitikában A világpolitikában manapság semmi sem biztos, csak a bizonytalanság: a viharos változások legtöbbje váratlanul éri a politikát, felkészületlenül a társadalmakat, sokkszerűen a nemzeteket és vezetőiket. Eligazodni is nehéz a világpolitikában, prognózisokat készíteni még inkább az. A Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja (BHKK) tematikus vitáiban azonban kísérletet tett erre. E prognózisvitákban — amelyek összefoglalásának első részét a Magyar Hírlap tegnapi számában közöltük — áttekintik a világpolitika várható alakulását, valamint azt is, milyen kihívásokkal kerülhet szembe az 1992-ben a magyar kül- és biztonságpolitika. A világpolitika egyik régi válsággóca a Közel-Kelet. A BHKK szakértői abban egyetértenek, hogy a közel-keleti erőtér jelentősen átalakult, több lényeges kérdésben azonban eltérő a véleményük. így például abban, miként ítélhetőek meg a béketárgyalások, milyenek a sikeres befejezés esélyei, és tekinthető-e már a megkezdésük ténye is az amerikai diplomácia sikerének. Ezzel szemben nincs nézetkülönbség a szakértők között a tekintetben, hogy Irak akár csak átmeneti háttérbe szorulása kapóra jött Iránnak. Teherán ugyanis kifejezetten középhatalmi, sőt, ezen is túlmutató ambíciókat táplál, az iszlám világ politikai vezérének szerepkörét igyekszik magára venni. Ennek a fokozott iráni diplomáciai, ideológiai és katonai erőfeszítésnek súlyos és veszélyes következményei lehetnek. Teherán egyre inkább átveszi a volt Szovjetunió szerepét az arab világban; erkölcsileg és anyagilag támogatja az iszlám fundamentalista irányzatokat és nem riad vissza a terrorszervezetek felkarolásától sem. Heves Amerika-ellenes propagandát és politikát folytat. Patrónusává vált a radikális palesztin csoportoknak: tavaly októberben, 49 muzulmán szervezet teheráni találkozóján úgy döntöttek, hogy hozzákezdenek egy „iszlám felszabadító hadsereg” felállításához, „a palesztin nép iszlám forradalmának” támogatására állandó titkárságot hoznak létre az iráni fővárosban, harcot hirdetnek az Intifada minden ellensége ellen — beleértve a volt szocialista országokat is, amelyek diplomáciai kapcsolatot vettek fel Izraellel. Nem egységesek a szakértők abban a kérdésben, vajon csökkent-e Washington szemében az utóbbi időben az amerikai—izraeli stratégiai szövetség fontossága, és valóban elképzelhető-e az izraeli katonai fölény „bizonyos fokú relatív csökkenése”. Arról azonban nincs vita. hogy Izrael nemzetközi pozíciói javultak, egyebek között a sorozatos diplomáciai elismerések és a cionizmust elítélő ENSZ-határozat hatálytalanítása következtében. A tömeges bevándorlás pedig az átmeneti pénzügyi és szociális nehézségek ellenére is javára szolgál, mert növeli fizikai erejét, szellemi-tudományos potenciálját, módosítja a demográfiai arányokat. A szakértők véleménye eltér arról, hogy a militáns Amerika-dienes politikával felhagyó Szíriában mekkora a megegyezési hajlandóság az Izraellel yaló béketárgyaiásokon. Abban is ellentétesek az álláspontok, hogy Izrael hajlandó-e egyáltalán fontolóra venni — ha nem is a tárgyalások mostani kezdeti szakszában — a Golan-fennsík visszaadását. Egyöntetűen biztosak azonban abban, hogy a tárgyalások igen hosszadalmasak lesznek és egyelőre kilátás sincs a megegyezésre. Az öbölháború idején sokan bíztak abban, hogy Szaddám Húszéin vereségével összeomlik diktatórikus rendszere is, s a felszabadított Kuvait sem a korábbi avítt monarchiát állítja vissza. Nem így lett: az arab világ országaiban halovány jelekben sem fedezhető fel a nyugati típusú parlamenti demokrácia csírája. Ahol pedig korábban fejlődésnek indult, ott is mindinkább veszélybe kerül a kérlelhetetlen fundamentalizmusok erőszakos térhódítása következtében. Algéria esete példaértékűnek tekinthető: az a paradox helyzet alakult ki, hogy a mégoly csenevész demokráciát hogyan fordítják javukra az antidemokratikus erők. Illetve: a demokrácia megvédelmezésére olykor a demokrácia átmeneti felfüggesztése az egyetlen mód. Az iszlám számára 1992 akár a revans éveként vonulhat be a világtörténelembe: Mohammed zöld lobogója, amely alatt a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok gyülekeznek, Európába is visszatér a balkáni altájon. Nem válsággóca, de fontos térsége a világnak a Távol-Kelet: itt él az emberiségnek körülbelül a fele, és ide összpontosul a világkereskedelem nagyobbik része. Mai politikai jelentőségét Kína biztonsági tanácsbeli tagsága, világgazdasági súlyát pedig Japán és a „kistigrisek" üstökösszerű felívelése nyomatékosítja. A Távol-Keleten 1991-ben semmi olyan nem történt, ami felforrósítorta volna a világpolitika légkörét — s ilyesmi 1992-ben sem várható. A térség fő folyamatait továbbra is a status quo, a rend és az integráció határozza majd meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne mutatkoznának a hatalmi viszonyokban súlyponteltolódásra utaló jelek. A szuperhatalmi szembenállás megszűntével a nyugat—keleti konfrontációt az észak—déli váltja fel, csak éppen nem abban a bomlasztó formában, mint amikor militáns és magukat antiimperialistaként meghatározó radikális rezsimek követelték a világgazdaság új rendjét, élükön Kubával, a háttérben pedig Moszkvával. A legnagyobb kihívással a távol-keleti országok közül Kína kénytelen szembenézni. Peking többszörösen fenyegetettnek érezheti magát: egyrészt nyomasztóan hat rá az Egyesült Államok abszolút világhatalmi túlsúlya, másrészt ideológiailag bomlasztó számára az, ami a kommunizmussal történt. A belső problémák jórészt abból fakadnak, hogy a gazdasági modernizációt brutális terrorral torpantották meg. Bár a Nyugat elítélte a Tienanmen téri vérengzést, nem alkalmazta Kína ellen sem az elszigetelés, sem a bojkott módszerét. A kapcsolatépítés várhatóan 1992-ben is folytatódni, mi több, élénkülni fog. Az is várható, hogy Peking óvatosan és mértékletesen ugyan, de újra megindítja a reformot, s eme ösztönzi majd Észak-Koreát és Vietnamot is.