Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)
1992-03-18 / 8224. szám
Népszava, 1992.márc.14 I magyar—horvát kiegyezési törvény, és ilyen Eötvös Józsefnek az 1848-ban sajnos elvetett, de szintén a nemzetiségieknek kedvező népoktatási törvénye. Magyarország már a múlt században tanult saját hibáiból. Ezt is érdemes felidézni. De többnyire nem erre emlékezünk, hanem inkább csak a hősies küzdelem történelmi képe él bennünk. — Mert gyakorta visszavetniük a múltba a hősiességről alkotott mai képzetünket. Ezért aztán nem igazán ismerjük fel azt sem, hogy 1848—49-ben egy egész nemzet azért volt hajlandó fegyvert fogni, mert a mindenkit egyformán érintő jogokat kellett megvédenie. A párhuzamok és a belegondolások ennek ellenére megjelennek a közgondolkodásban. Megjelentek például a címervitában ... — Hát én elég tüzes ’48-as vagyok, de ennek ellenére a koronás címer pártján álltam. Mert mindig veszélyes egy organikus fejlődést megszakítani. Ha 1956-ban az ország visszatért volna a Kossuth-címerhez és megtartja azt, akkor senkinek sem jutott volna eszébe egy másik címert állítani. Nekünk most az egész magyar történelmet kell tudomásul venni, ha visz- . sza akarunk zökkenni az európai fejlődés kerékvágásába. És ez a kérdés megint viszszavezet 1848-hoz. Mert mi történt a ’48-as nemzedékkel a Bach-korszakban? Kik azok, akik azt az ideológiát vallották, hogy be kell állni a sorba, mert lehet valamit használni, s különben egy nálam is silányabb ember fogja csinálni azt, amit csinálni kell. És kik voltak azok, akik Garamvölgyi Ádám szerepét játszották, nem gyújtottak rá, nem olvastak újságot, mert a dohányon is, az újságbélyegen is kétfejű sas volt. Nem volt könnyű a választás. Következésképp sommás volt az ítélkezés 1867 körül is, amikor mindenkit, aki hivatalt vállalt a Bach-korszakban, egyszerűen erkölcsi halottnak nyilvánítottak. A megyegyűléseken, a névsorolvasáskor borgőzös hangok szólaltak meg: „Meghalt!” — erkölcsi halottnak tekintették őket. Tehát nemcsak történelmi áthallások vannak, hanem nagyon is kézzelfogható párhuzamok. — Én azt tudom mondani, hogy nem 1849 és 1956 volt a jogfosztás időszaka, hanem az azt követő évek. Ám a hasonlóságok mellett lényegesek a különbségek is. Szerintem ugyanis ma nincsenek forradalmi sebességű változások Kelet-Európábán. A hasonlóságok csak a legnagyobb óvatossággal használhatók. Magyarországon nem egy '56-os típusú forradalom után jött létre az új uralom, éppen ezért egy sok szempontból nehezen kezelhető, de szerves átalakulás történik. Tehát nincs egy olyan, a dolgokat nagyon kényelmessé tevő határvonal, hogy eddig volt a régi, és ettől kezdődik az új. Ennek pedig rendkívül sok előnye van, még ha gyakorta érezzük is a tisztázatlanság miatt a hátrányt. Az, hogy Magyarországnak a térség más országaihoz képest egy parányit kedvezőbb a helyzete, az éppen annak köszönhető, hogy nálunk az átalakulási folyamatok már korábban megindultak. A társadalom véleménye az előző rendszer vezetőinek véleményével gyakran kinyilvánítottan ellentétben állt, ami hatott a politikai döntésekre már 1990 előtt is. A mai politikai küzdelmek lényege azonban mégiscsak az, hogy az ország e szerves átalakulás 6orán mit és mennyit vessen el a régiből, mennyiben teremtsen újat, és milyen gyorsan tegye ezt. — Igen, ám nagyon keskeny az a racionális út, amin az ország járhat. Ezt a racionális utat, úgy gondolom, a külpolitikában már megtaláltuk. A magyar külpolitikát, a magyar biztonságpolitikát ma már a parlament valamennyi pártja támogatja, pedig nem így indult 1990-ben, amikor valóságos és műbalhék egész sorozatának lehettünk tanúi. A tapasztalat, a gyakorlat hiányzik ahhoz, hogy ne térjünk le unos-untalan erről a keskeny ösvényről? — Megint szeretnék egy történelmi párhuzammal élni. Az 1848-as emigráció fontos szerepet játszott a kiegyezés után. Szinte mindenki hazatért, és hallatlan lendülettel vett részt az 1867 utáni társadalmi életben. Az ’56-os emigrációnak is meg kell találnia a maga új szerepét. Mindegyik emigráció joggal hivatkozott arra, hogy egy abszolutista korban az igazi, a demokratikus, polgári Magyarország eszményképét ők tartották fönt. Most azonban már itthon is van egy ilyen ország. Az ’56-os emigrációnak szerintem az a dolga, hogy segítsen megtanítani az itthoniakat egy ilyen ország működtetésére. De itt is van egy nagy különbség. 1848 egy meghaladott társadalmi rendszert egy új társadalomra váltott föl. Mi pedig most zsákutcából fordultunk viszsza. ön hogyan ünnepel? — Több mint tíz év ugyanabban a társaságban ünneplem március 15-ét. Minden évben átadjuk valakinek a Péterfy László szobrász által készítet: szép érmet, olyasvalakinek, aki a nemzet szempontjából valami fontosat, sok fáradsággal járót tett. Nagyon örülünk annak, hogy évről évre összejövünk. Számomra nagy büszkeség, hogy 1981-ben elsőként nekem adták oda ezt az érmet. Baráti társaság? — Ez egy ellenzéki, értelmiségi társaság volt, amely később azokkal bővült, akiket meghívott, akiket kitüntetett. A legkülönbözőbb pártállásúak megtalálhatók közöttünk. Megkapta például az érmet Makovecz Imre, Sára Sándor, Somogyi Győző, Kallós Zoltán, Vargha János és Ráday Mihály is. Elég sokan vagyunk, elég különfélék vagyunk, mert irtózatosan unalmas lenne, ha mind egyformák lennénk. Isten őrizz március 15-ének a ko-I rábbi, kincstári ünneplésétől! És talán irtózatosan unalmas lenne, ha teljesen egyformán vélekednénk, gondolkodnánk március 15-éről, 1848—49-ről! — Shakespeare azért csodálatos, mert minden kor és minden rendező tud benne olyat találni, ami neki és csak neki szól. De ehhez az szükséges, hogy meglegyen maga a mű, és hogy ismerjük a művet. Amikor 1848. március 15-én a menet elindult, azok a suhanc korú fiatalemberek mindössze hatan voltak. Két hármas sorba álltak egymás mögé, hogy többnek látsszanak. De amikor elkezdték osztogatni a Nemzeti dalt és a 12 pontot Länderer I és Heckenast nyomdája előtt, már sok ezren voltak, sokkal I többen, mint ahány egyetemi I hallgató volt akkor Pesten és Budán. Ezek a fiatalurak a maguk feledhetetlen jellemével és gondolataival történelmet csináltak. Nem csodálom, hogy ha mindenki úgy érzi, személyesen is köze van hozzájuk. Én egész biztos, hogy így érzem. Szalay Antal
