Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-18 / 8224. szám

Magyar Hírlap, 1992.márc.14.

1948—49 tanulságai

— 1848-at az egymást követő forradalmak miatt a népek tavaszának tartják Európában. Az elmúlt években szintén egy láncreakció-szerű változás söpört végig a régión. Mennyiben hasonlítható a mostani a 144 évvel ezelőttihez? — kérdezem Katona Tamás külügyi államtitkárt, a múlt századi magyar történelem egyik legismertebb szakértőjét.

— Bár nem tudok arról, hogy Palermóban, Párizsban vagy Bécsben most is forradalom készülne, hasonlóságok azért fellelhetők. Például, hogy Európának legalább az egyik fele éhezik, ahogy éhezett 1848 telén is. A gyenge '47-es termés jócskán hozzájárult, hogy az elégedetlenség forradalomba torkolljon. De ha már a dátumokat tekintjük, a lényeges különbségekhez sorolható, hogy éppen akkor indult diadalútjára egy olyan eszmerendszer, amely mostanában, a szemünk láttára omlott össze végérvényesen.

— De hát végül is 1848 nem a kommunista ideológia jegyében született; milyen rendszer ellen lázadtak akkor Európa-szerte?

— A legkülönbözőbb rendszerek ellen. S a magyar szerep nem degradálódott arra, hogy beálljunk a sorba. Mert adódott egy többletfeladat. Amíg ugyanis itt a törvénykezés útja adott volt (a pozsonyi országgyűlés és az uralkodó ellenjegyzése szükségeltetett), addig Ausztriában semmiféle alkotmányosság nem létezett. Kossuth Lajos volt tehát, aki 1848. március elején alkotmányt követelt a birodalom többi részének is. Ugyanis jól tudta — és talán ez is tanulság —, hogy tartósan nem lehet egy birodalom egyik felét abszolutista, a másikat pedig alkotmányos módon kormányozni. Ausztria egyébként második alkotmányát is magyar kezdeményezésre kapta 1867- ben.

— Létezik tehát valamiféle magyar küldetés? 1849-ben mi tartottunk ki Európában a legvégsőkig; 1956-ban mi kezdtük á rendszerváltást.

— Ez éppen két különböző szerepkör, de annyi bizonyos: az ország odafigyelt arra, ami kontinensünkön történik. Leginkább azonban arra reagált, amit közvetlenül megélt. ’48-ban már régóta esedékes volt a rendi szisztéma felváltása egy modem polgári rendszerrel, amely a márciusi törvényekben körvonalazódott, teljesen átformálva az ország képét. A polgári jogegyenlőség bevezetése, a jobbágyfelszabadítás Szent István óta a leglátványosabb változást jelentette hazánkban. Az akkor példának számító ’30—’31-es belga alkotmányhoz viszonyítva is a lakosság jóval nagyobb részének biztosítottak választójogot nálunk.

— Talán Kossuth érdeme, hogy a lakosság nagyobb részét mozgósítani tudta egy közös cél érdekében, mégha az egyes csoportoknak — liberális nemességnek, plebejusoknak — más is állt érdekükben.

— A jogi gondolkodású Kossuth Lajosnál a legfontosabb szerepet az úgynevezett közszabadság játszotta, S valóban sikerült elhitetnie a kiváltságosokkal, hogy nekik sem csak rosszat tesz a jobbágyfelszabadítás, hogy egy hatékonyabb gazdaság az ő érdekeiket is szolgálja.

Persze a polgári jogok megadása nem oldhatott

meg minden problémát, nem bizonyult elégségesnek a nemzetiségek ellentéteinek eliminálásához sem. Sőt! Az bizonyosodott be, hogy mennél inkább sürgette valaki a polgári átalakulást, annál kevesebb türelme volt a kisebbségekhez.

Ugyanakkor a nemzetiségeket sem vehetjük egy kalap alá. A magyarországi németek támogatták a forradalmat, de az erdélyi szászok a magyar forradalom ellen foglaltak állást, csakúgy, mint az erdélyi románság. Viszont a románság ennél nagyobb része, a bánsági, a bihari, a szatmári és a máramarosi a magyarok mellett állt ki. Hasonlóan megoszlott a szlovákság, akik közül a többség szintén minket támogatott, s csak a kisebbség tört lándzsát az antiszemita szlovák nemzeti mozgalom mellen.

Egy másik alapvető hibájaként róható fel a Kossuth-féle megközelítésnek, hogy míg Magyarországon vagy az egész birodalomban aránylag jól kiismerte magát, a nagyhatalmi egyensúlyozásban kevésbé. Az angol Pamelson például azt mondja az orosz követnek, amikor a magyarországi beavatkozásról beszélnek: „Végezzenek gyorsan.”

— A szabadságharc ugyan elbukott, de ügye el nem veszett, hiszen a '67-es kiegyezésnek is ez lett az egyik alapja. Lehel ezt illetően is párhuzamot vonni a mával?

— Feltétlenül. Az 1956-os forradalom sem volt hiábavaló, az önkényuralom rövid időszakát követően ugyanis már nem lehetett ezt az országot veszélytelenül a régi módon kormányozni. Sőt. az ország olyannyira élt ezzel a lehetőséggel, hogy még a puha diktatúra kereteit is szétfeszítette. A magyar társadalom nem felejtette el '48-at, volt mihez viszonyulnia a későbbiek folyamán. Nem véletlen, hogy március 15-e és október 6-a körül mindig lehetett valamilyen botrányról hallani.

1867 után az ország egy rendkívüli gazdasági ’ fejlődésen ment keresztül, a ’48-as nemzedéket jellemző közjogi gondolkodás kezdett háttérbe szorulni.

— A szabadságharctól a kiegyezésig aránylag rövid idő telt el. Miképpen tudtak hű alatnvlókká válni az egykori rebellisek? Nem okozott ez emberi konfliktusokat?

— Azoknak valóban szégyellni kellett magukat, akik a szörnyű Bach-rendszert kiszolgálták. A nemzet morális érzéke olyannyira tiltakozott, hogy például a megyegyűlésen a névsorolvasáskor a váltótörvényszéki bíróra bekiabálták, hogy halott, mert erkölcsileg annak tekintették. Később azonban már nem. Az 1868-ban — a közös hadsereg mellett — felállított magyar királyi honvédségbe csak úgy tódultak az egykori, honvédtisztek. De hiszen a régi tábornokok is ott voltak, sőt ők dolgozták ki a terveket is. A forradalom után a külföldre menekülők hosszú ideig joggal hangoztatták, hogy ők az igazi, következetesen független Magyarország képviselői, de a kiegyezést követően rá kellet ébredniük, hogy végre itthon is van egy igazi Magyarország, és itt is kell tenni érte valamit.

Hasonló kérdésekkel néz most szembe az '56- os emigráció is. Túl kell lépniük eddigi — nem