Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)
1992-03-18 / 8224. szám
Népszava, 1992.márc.14 * Európa legdcmokraíikusalilt rendszere voll I£at fiatalúr, két hármas sot'batt üeszélgelés Katona Tamással 18 18-ról és napjainkról Hogyan emlékezzünk 1848. március 15-ére, hogyan ünnepeljük a forradalom és szabadságharc évfordulóját a független és szabad Magyarországon? A kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni, hiszen a régi beidegződések tovább élnek: politikai fölhívások sorozata jelent meg az ünnep előtti napokban az idén is. S meglehet, politikai ellenfelei haragját vonja magára az, aki a lánchídi csata színhelyén ünnepli az évfordulót, nemkülönben, aki a ' központi rendezvényeken I vesz részt, miként azt is érheti támadás, aki egy istentiszteleten hajt fejet a hősök emléke előtt. Éppen ezért március 15-ről és a máról együttesen kérdeztük Katona Tamás történészt, a kormány külügyi államtitkárát. — Én mindig azt hangoztattam, hogy szerencsésnek mondhatja magát egy ország, ha vannak olyan dátumai, amelyekre emlékezhet — mondta Katona Tamás. — De felettébb kívánatos, ha nem olyan dátumokra emlékezünk, amikor valami történt velünk, hanem olyanokra, amikor mi csináltunk valamit. Nos, március 15-e ilyen dátum. Miben látja a történelmi tett lényegét? — A legnagyobb változást idéztük elő a honfoglalás vagy a kereszténység felvétele óta. Megcsináltuk az akkori Európa legdemokratikusabb alkotmányos rendszerét. A polgári jogegyenlőség bevezetésével és a jobbágv'. ság felszabadításával néhány hét alatt tökéletesen átalakítottuk a magyar társadalmat. S a forradalom vívmányai közül jó néhányat az önkényuralom sem tüntethetett el. Nem lehetett visszaállítani a jobbágyságot. Nem lehetett tagadni, hogy ebben az országban a magyar, a szlovák, a román jobbágy az 1848-as forradalomtól, nem pedig az abszolutista uralkodótól kapta a földjét, a szabadságát. 1848—49-nek ezek a csodálatos törvényei nagyon fontos dolgokat rögzítettek, kapukat nyitottak, lehetőségeket teremtettek. Az már persze a társadalmon, a politikai szervezeteken múlt, hogy miként éltek ezzel a lehetőséggel. ön szerint hogyan tudott élni ezekkel a lehetőségekkel az ország? — Mind a mai napig 1848- ból élünk. Hiába akarta az önkényuralom visszaerőltetni a szellemet a palackba, a kiegyezés létrejött, visszaállítva a stabilitást, a fejlődési lehetőséget. Tehát a kiegyezés a forradalom, a szabadságharc szerves folytatása. De 1848 meg az 1820-as éveké, a reformkoré. — Természetesen. Mert a reformkor termelte ki azt a fiatal értelmiségi réteget, amelyik a forradalom és a szabadságharc élére állt. És a reformkor hozta létre azt az ellenzéki programot 1847- ben, amelynek a célkitűzései látványos gyorsasággal valósultak meg 1848 márciusában. Ez pedig egy újabb összefüggésre figyelmeztet bennünket. Hosszú előkészületi idők után a történelem eseményei néha a politikusok számára is meg- > döbbentő gyorsasággal következnek be. Mi például, mai politikusok, a kezdet kezdetétől fogva, a történelmi tapasztalat alapján úgy láttuk, hogy a körülöttünk lévő világban bizonyos korábbról örökölt, megszokott, kényelmesen kezelhető, öreg struktúráink vagy teljesen megváltoznak, ha a kormányzatokban van elég bölcsesség, vagy szétesnek. Jugoszlávia és a Szovjetunió volt ez a két hely. Ezért siettünk mi a volt Szovjetunió egyes tagköztársaságaival rögtön kapcsolatokat létesíteni. S ilyen kapcsolatokat szerettünk volna kialakítani a jugoszláv tag- . köztársaságokkal is, ha az ottani válság magyarországi . hatásai ezt nem tették volna ‘ már sajnos az elején lehetetlenné. Mégis, vagy talán éppen ezért, a történelmi hasonlóság alapján, új formában jelennek meg a régi viták. A^ Széchenyi- vagy Kossuth-dilemma párhuzamának fogható fel az 1956-tal kapcsolatos kérdés: kiké volt a vezető szerep, a demokratikus szocialistáké vagy a pesti srácoké? A mai politikai konfliktusok mozgatórugója is hasonló: kié az uralom váltás érdeme: a reformereké vagy a demokratikus ellenzéké? — Minden leegyszerűsítés torzít. Túl kéne lépni azokon a megközelítéseken, amelyek valamiféle olasz családi drámának vagy vígjátéknak próbálják ábrázolni a magyar .történelmet. Mintha Széchenyi és Kossuth morális különbözőségén múlott volna, kitör-e a forradalom vagy sem. És egyáltalán, hogyan lehet Széchenyi és Kossuth között választani? Szükséges-e egyáltalán választani? Szükséges-e azt gondolni, hogy Kossuth attól lesz nagyobb, minél inkább beleverjük Görgey! a földbe vagy fordítva? Hiszen szinte észrevétlen történelmi pillanat volt, amikor Széchenyi kezéből Kossuth kezébe csúszott át a stafétabot, vagy amikor Kossuthéból Deákéba. Biztos, hogy ez óriási megrázkódtatást okozott Széchenyinek. Ezt látjuk a naplójából, az akkori műveiből. És Kossuth számára is óriási csalódás volt, hogy a „jogfeladó kompromisszum”, ahogy ő a kiegyezést értékelte, létrejött. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a legkitűnőbb szándékú és felkészültségű emberek is csak időlegesen kapnak felhatalmazást a vezetésre. És el kell tudniuk viselni, ha kiszorulnak a hatalomból. Minden demokráciának ez az alapja, és ezek a váltások mutatják, hogy a magyar társadalom már a múlt század közepén elkezdett nagykorúvá lenni. Mutatja ezt az is, hogy a magyar társadalom hozzáfogott olyan kérdések megválaszolásához, amelyek nem voltak divatosak a kor Európájában. Az ország 1848—49 hibáiból sokat tanult. Mert minden csodálatos dolognak vannak hibái. Az a magyar rögeszme például, hogy a polgári szabadság a nemzetiségi kérdést is megoldja, mert a szabadság érzete erősebb, mint a testvériség érzete, tévedésnek bizonyult. Magyarország 1849 júliusára felismerte ezt, és hozott egy nemzetiségi törvényt. Aztán 1868-ban a győztes Magyarország hozott egy újabb nemzetiségi törvényt. A kiegyezés után sok olyan törvény született, amely jó lett volna, ha már 1848-ban elkészül. A nemzetiségi törvény mellett ilyen volt a
