Hungarian Press Survey, 1992. február (8200-8211. szám)
1992-02-11 / 8200. szám
3o Új Magyarország, 1992.febr.1.- Úgy tapasztalom, a szélsőjobboldali nézetek felbukkanásával a kormánynak még nehezebb,a helyzete. Sokan az ellenzéki sajtóban ugyanis nem azzal foglalkoznak, hogy ez a nemzet emelkedett szellemű, mindenféle elfogultságtól mentes polgárokból álljon majd, nem finom ráhatással igyekeznek felvilágosítani az embereket, hanem folyvást szítják, bizonygatják a gyűlólséget. Gondolván, hogy ezzel is a hatalmon lévő kormánynak okoznak majd kellemetlenséget.- Ezzel számolnia kell annak, aki kiadja kézéből a fegyvert és átadja az ellenfélnek, mondván: itt ez a balta, most szabadon vagdalkozhatsz. Levághatod a karomat, a lábamat - a fejemet majd félrekapom. De meg vagyok győződve arról, hogy az ellenzék is tudatában van annak, hogy Antalinál ebben a pillanatban jobb kormányfő nem létezhet, ók is érzik, hogy karizmatikus, Deák Ferenc-i egyéniség, aki olyan európai módon tud belépni idegen országok kapuján, hogy a nyugati diplomaták leveseik előtté a kalapjukat és kezdik elhinni, hogy Magyarország kulturált nemzete a térségnek. Következésképp az ellenzék, miközben támadja, valószínűleg magában imádkozik, hogy úristen, csak le ne vágjam a fejét, mert akkor végünk! Hiszen mindenki el tudja képzelni, mi lenne Magyarországgal, ha Torgyán- vagy Thúrmer-féle demagógok vezetnék.- Ön az előbb azt mondta, az ellenzéki sajtó képviselői gyakran nem figyelnek a nemzet általános érdekeire, csak a saját gonoszkodó szövegeik sikerével tőrödnek. Tapasztalt orvosként, az emberi lélek ismeröjekénl mi a véleménye, vajon általában az egyén képes-e a nemzet érdekeit a saját, egyéni érdekei elé helyezni?- Az a baj, hogy az egyéni érdek most elszabadult. Önállósult, és nem vesz tudomást a többségről. És ez a helyzet nem is fog megváltozni, amíg nem megfelelő ídeálokatállítanakeléje példaképül. Mert a közvéleménybe teljesen eltorzult értékítéleteket igyekeznek belepántálni. Például a ma hazalátogató költő, aki néhány egészen jó verset írt annak idején, és nagyon ügyesen csinált Villon-balladákat magyarul, azért talán mégsem tekinthető különösképpen nagy embernek és annyira tiszteletre méltónak, hogy a sajtón keresztül most ő szabjon a magyarság számára mértéket és irányt, ahogy egyre-másra tapasztaljuk. De vonatkozik ez több méltóságteljesen hazaeresz,kedő nagyságra is, akik most pöf• fészkednek, pedig nem élték át azt, amit mi átéltünk. Tehát baj van az ideálokkal. De baj van azokkal az egyedekkel is, akik a törtémelmitársadalmi viharok lözepette nem tudták megőrizni önmagukat. És baj van azokkal is, akik nagyon is ragaszkodnak az előző rendszerben kialakított énképükhöz, akik elhitték a marxista maszlagot, és most nem tudnak szabadulni tőle. Benn ülnek ma is az Akadémián, az egyetemeken, ők oktatják a fiatalokat, és bármit mondanak is, valójában még mindig marxista szellemben beszélnek Es mi kénytelenek vagyunk ölbe tett kézzel túrni ezt, meg azt is, hogy nyilvánvaló hazaárulók lubickolnak egy-egy külföldi magyar kultúrintézmény élén - akiknek minden vágyuk az, hogy megfojtsák ezt a rendszert mert még azt sem mondhatjuk: Menjetek végre nyugdíjba! Majd jön helyettetek... Hiszen akkor csak egy kérdőjel következhet: Kik jönnek? Egyelőre ugyanis rendkívül nehéz találni olyan szaktudással és nyelvismerettel rendelkező embereket, akik megfelelően el tudják látni a feladatot, ráadásul tisztességesek is, bátran képviselhetik az üj magyar rendszert. A hétköznapi emberek pedig elvesztették a mértéket. Az egyén, az egyed fájdalmasan messzire került, elkülönült a nemzettől. Azelőtt az emberekbe sulykolta a Kádár-rendszer a közösségtudatot. A nép nevében így meg úgy... Álságos volt ez a jelszó persze, de létezett. Most, hogy a rendszer megbukott, ezzel együtt elveszett a többes szám első személy, a mi, és helyébe lépett az örvtudatosuló én. Az önkibontakozás. Az, hogy mindenki mindent a saját feje szerint csinál. Ez persze nagyszerű dolog, mindaddig, amíg az egyén teremtóképessége, fantáziája eióre visz. De abban a pillanatban, amikor az egyéni érdek az összes többit alányomja, életveszélyessé válik. Most ilyen életveszélyben élünk. Ha senki másnak nem is, de „az én színházamnak", ' „az én egyetemistáimnak', ;az én ártatlan taxisaimnak" adjanak- a központi költsévetésből, mert különben nagy baj lesz. Körülöttünk a határokon belül élő tízmillió emberből kilenc és fél millió és még háromszáznegyvenezer csak azt várja, hogy ha ó kinyújtja a kezét, abba Kupa Mihály mikor tesz bele százezer forintot.- Nem teljesen érthető emberi önzés ez? Nem következik az ember alaptermészetéből?- Egyáltalán nem következik A magyar emberekben éppen úgy benne van a jószívűség, az áldozatkészség és az együttérzés is. Csakhogy arra kellene apellálni. Én átéltem igazán nehéz éveket. Az első világháborút elveszítettük, a szó szoros értelmében éheztünkakkor. A második világháború végén, a bombázások idején is olyan nyomorúság volt ebben az országban, amilyen manapság alig képzelhető el. Mégis kibújtunk a pincéből, el tudtuk felejteni az életveszélyt és országot kezdtünk építeni. '56 október 23-a és november 4-e között ki lehetett nyitni a kapukat, az ablakokat, senki nem vitt el semmit, az üzletekből senki sem rabolt. De jött november 4-e, és azután már *' • elkezdtek lopni, garázdálkodni az emberek. Elvették tolunk a pillanátot, amikor önmagunkon túl az egész nemzetre figyelhettünk. Ma is azon fáradoznak, hogy elvegyék tólünk a rendszerváltozás gyönyörű pillanatait.- Csakhogy most az emberek számára nem volt annyira nyilvánvaló, hogy miből menekülhettek meg. A Kádárrendszer erkölcsi hamisságát nem mindenki látta át, a viszonylagos cifrálkodás pedig elfödte a fenyegető gazdasági csődöt. Az emberek most nem érezték az újrakezdés mámoros örömét.- Éppen ezért nagy az ellenzék felelőssége, amiért szürkeállományát, amelyre mindig oly büszke volt, nem arra használta, hogy megmagyarázza mindezt azoknak, akik nem képesek átlátni a társadalmi és gazdasági folyamatok összefüggéseit. Ehelyett a szegénység rémképét festette a milliók elé, s kéjjel vigasztalt: Ne örülj, hiszen nyomorult vagy, szegény! És nincs is reményed a jobb létre! Jajongtak az urak, s maguk közben tömték a zsebüket. Társultak Vállakoztak Átmentettek. Társadalmi megnyilvánulásaikat pedig az agresszivitás fűtötte. Régebben sokat foglalkoztam lélektannal, és olykor kétség-'' beesve igazat kell adnom meste-. remnek, Szondi Lipótnak abban, hogy: „Kiin uralkodik az emberiségen". Hiszen - ahogy írta egyik könyvében - ha visszanézünk történelmünkre, be kell látnunk, hogy mindig újra és újra megjelent Káin, és tönkretette mindazt, amit nemzedékek felépítettek előtte.- Keserű megállapítás ez. Vajon a hívő, romantikus Benedek Elek és az erősen szociális gondolkodású Benedek Marcell utóda, a polihisztor, tudós kiábrándult ember lett?- Még mindig reménykedem. Hiszek abban, hogy sikerül olyan helyzetet teremteni, amelyben a vállalkozó tisztességes kölcsönből ' és nem ki-tudja-honnan összeha- . rácsolt milliókból alapíthat üzletet, amelyben a paraszt nemcsak kihasználni és kizsigerelni akarja a városi polgárságot, s amelyben az értelmiség minden rétege át tudja majd érezni az egész ország sorsát. Bízom abban, hogy a magyar nemzet nem veszíti el tisztaságát. A nni
