Hungarian Press Survey, 1992. február (8200-8211. szám)
1992-02-18 / 8204. szám
Magyar Nemzet, 1992.febr.13. mokrácia nem jsme(i a kormány folyamatos parlamenti ellenőrzését. Ez sérti a kormány működési autonómiáját. Az ellenzék akkor lép fel, ha törvénysértés jut tudomására. Preventív, adminisztratív ellenőrzési, miniszter-beszámoltatási joga azonban nincs. A közvélemény pedig láthatóan igényli ezt a fajta parlamenti ellenőrzést. Igényt tart arra, hogy a kormány politikai felelőssége ne csupán azt jelentse, ha a közvélemény elégedetlen működésével, a következő választáson a választók megbuktatják, hanem a kormány tevékenysége folyamatos ellenőrzés alatt álljon és a nyilvánvaló hibáknak, politikai vétségeknek, kudarcoknak azonnali következménye legyen. Lényegében a miniszteri felelősség elvéról van szó. Lehet ezt alkotmányos kötelezettség nélkül „uzus"-sz£nkn is művelni. A nyugati demokráciákban azért mellőzhető a miniszteri felelősség alkotmányos elvként, mert régtől beidegzcll politikai szokás, hogy a kormányok „uzus”-, szokásjogszerűen alkalmazzák. Amelyik miniszter valamiért kompromitálttá, népszerűtlenné válik, működésében ellehetetlenül, attól egykönnyen megválnak. Nem attól féltik a kormány tekintélyét, hogy egy olyan eset, amelyben ellenzéki nyomásra feladnak egy használhatatlannak bizonyult vagy azzá vált minisztert, a kormány számára az adott esetben politikai vereséget és az ellenzéknek sikert jelent, hanem attól a tartós népszerűségvesztéstől, amivel a kompromittált miniszter hivatalban tanása jár. Egy eseti vereség jelentéktelen a „mi vagyunk a legjobbak” image megőrzéséhez képest. A miniszteri felelősség esetleges visszahozásának gondolatát az veti fel, hogy a kormány nem ehhez a nyugati gyakorlathoz tartotta magát az elmúlt két évben, hanem lényegében ezen a téren is folytatta a Kádár-rendszerpresztlzsféltő gyakorlatát. Kompromittált, alkalmatlannak bizonyult kormánytagot nem szabad feladni - vallotta -, mert ez politikai kudarc, ellenzéki siker (hiszen az illető alkalmatlanságára az ellenzék szokta volt a figyelmet felhívni). Inkább elviseli lejáratott kormánytagok terhét, mint hogy a kormány az ellenzékkel szemben vereséget szenvedjen. A kormány láthatóan nem a „mi vagyunk a legjobbak” demokratikus felfogása szerint cselekszik, hanem a ,/ni tévedhetetlenek vagyunk" Kádár-kori cselekvési maximája szerint. A szovjet típusú rendszerekben ha egy vezető valamiért megbukott, akkor ezt nem lehetett azonnal realizálni, mert a közvélemény tudta volna, hogy az illető megbukott, és ez miért történt. Márpedig azok a „veze■ tők" felette állottak annak, hogy aprofanum vulgus szemében bukott emberként jelenhessenek meg: ez lejáratná a rendszer tekintélyét. A kormány autokratikus magatartása tagjai személy szerinti felelősségének a kérdésében pda vezethet, hogy az ellenzék alkotmánymódosítást kezdeményez a miniszteri felelősség valamilyen mértékű és valamilyen, a mai viszonyokhoz illő formában való visszahozására. A kormánynak ebben az esetben azzal is i szembe kell néznie, hogy több ellen- I zéki kezdeményezéstől eltérően ez a követelés népszerűségre számíthat. Éppen annak a demokrácia-felfogásnak felel meg, amelynek sok más esetben a kormány a haszonélvezője: a konstruktív parlamenti munka igényének. Annak a szemléletnek, amely a törvényhozó tevékenységben a„hivatalszenű" együttműködést kívánja s rossz szemmel nézi a politikai harcot. A rossz hivatalnok személy szerinti bírálata és ennek alapján elmozdítása belefér ebbe a konstruktivizmus-eszménybe. A kormány számára persze más lehetőség is van. Módjában áll gyökeresen változtatni eddigi görcsös presztlzsféltő „káderpolitikáján”. Szabó Mikló«
