Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-01 / 8128. szám
Kapu, 1991. 9.szám. 2 Az adatok közötti különbségek rámutatnak a hazai kisebbségek azonosságtudatbeli rétegzettségére is. Némi leegyszerűsítéssel: van egy határozott identitástudattal rendelkező réteg, amelyből kiválik a szűk, politizáló elit, és van egy számbelileg többszörös holdudvar, amely vagy identitászavarokkal küzd, vagy éppenséggel visszafordíthatatlanul asszimilálódik. Ai asszimiláció Az új magyar kormány programja kinyilvánította, hogy olyan kisebbségpolitikát kíván folytatni, amelyben esély nyűik az előrehaladott asszimiláció megállítására, illetve megfordítására. Mielőtt azt a kérdést tennénk fel, hogy ez lehetséges-e, arra kell válaszolnunk, hogy állami, vagy ha úgy tetszik, nemzeti érdek-e a kisebbségek asszimilációjának megállítása ? Még ha pusztán a politikai racionalitás felől közelítjük meg a kérdést, a válasz akkor is az egyértelmű igen. Amennyiben a cél a társadalmi béke megőrzése, azt a kisebbségek esetében, a kisebbségi állampolgárok részéről csakis egy egységes öntudatú, sorsával elégedett és ennél fogva lojális tömeg biztosíthatja. Ennek híján a politikának egy elkeseredett, stabilitásban (a csendes asszimiláció békéjében) nem érdekelt kisebbségi elit marad tárgyalópartnerként, amely mindenfajta kontroll nélkül hivatkozhatik a nemlétező kisebbségi tömegekre. A kisebbségek tömegeinek asszimilációjával ugyanis nem tűnik el a kisebbségi probléma, csupán nehezebben kezelhetővé válik. Jó példa erre a szlovákság esete. A „pártállami utódszervezetként” megbélyegzett Magyarországi Szlovákok (Demokratikus) Szövetsége ellen fellázadt radikális „alternatív” szervezet, a Szabad Szlovákok szervezete 1989— 90-ben hatékonyan kérdőjelezte meg az MSZSZ legitimitását és lépett elő radikális nacionalista programmal. Eredményesen hivatkozhatott az általa képviselt hipotetikus szlovák népre, egészen addig, amíg részben az MSZSZ kongresszusi választásain, részben a helyhatósági választásokon ki nem derült, hogy gyakorlatilag nincsenek támogatói a hazai szlovákság körében. A békés együttélésben érdekelt kisebbségi tömeg híján a kisebbségi elit a radikalizálódásban érdekelt és könnyen külső erők játékszerévé válhat. Megfordítható, vagy legalábbis megállítható-e az asszimilációs folyamat?. A jelenlegi trendeket szemlélve aligha. A nyugat-európai „etnikai reneszánsz” ellentmondásos: a kisebbségek tudatosodása mellett is csökken a létszámuk. Egyszerűen szólva: a beolvadás folytatódik, akik azonban megmaradnak, azok a korábbinál sokkal határozottabb identitástudattal rendelkeznek. Tömeges asszimilációra a modern történelemben egyedül Izrael esetében van példa. A magyarországi kisebbségek vonatkozásában reményt ad az, hogy megszűnni látszanak a kisebbségi közösségeket (is) pusztító, a szocializmushoz köthető gazdasági és politikai körülmények. Ha igaz az a kisebbségek által hangoztatott feltételezés, hogy az elmúlt évtizedekben mesterséges, erőszakos asszimiláció, volt, akkor ennek megszűntével fellendülésnek kellene bekövetkeznie. (Az új népszámlálás egyes adatai ezt látszanak alátámasztani.) Világos, hogy a liberális állam nem kényszerítheti még közvetett eszközökkel sem polgárait nemzeti kisebbségi-etnikai tudatuk megőrzésére, nem feltétlenül szükséges azonban e kérdésben politikai közömbösséget mutatnia. A kormányprogram a tolerancián túl megfogalmazta az aktív kisebbségvédelem elvét. Ha ezt sikerül a gyakorlatba átvinni, reményünk lehet arra, hogy az asszimiláció folyamata legalábbis lelassul. A reciprocitás csapdája Az „érdek-e a kisebbségek megmaradása” kérdésnél szándékosan koncentráltam a belpolitikai szempontokra. Tudomásul kell venni ugyanakkor azt is, hogy a hazai kisebbségek a politikai akarattól függetlenül belesodródhatnak a kétoldalú kapcsolatok érdekeltségi viszonyaiba. Közismertek azok a különbségek, amelyek a magyarországi kisebbségek és a határokon túli magyar kisebbségek között vannak. (Nem vagyok biztos abban, hogy e különbségek a nyugat-európai kisebbségi szakértők számára is evidenciák.) A különbségek javarészt abból következnek, hogy miközben a hazaiak évszázadok óta a magyar állam keretei között élnek, a magyar kisebbségek zöme csak a trianoni szerződés óta él más állam keretei között. (Ebből a szempontból talán csak a csángók jelentenek kivételt.) A környező országok némelyike e különbségek asszimilációs politikájuk számára előnyös pozícióját kihasználva a reciprocitás elvéhez ragaszkodik. (Jó példa a kolozsvári magyar egyetem és a magyarországi román egyetem összevetése vagy Meciar miniszterelnök kritikája a magyarországi szlováksággal kapcsolatban.) A reciprocitási elvet a hazai kisebbséfek egyes vezetői is elfogadják. Miözben a magyar külpolitika igyekszik elhatárolódni a reciprocitás elvétől, tudomásul kell venni, hogy a kétoldalú viszonyokban és a rólunk kialakított imázs tekintetében a reciprocitás létező szempont. Ez eggyel több érv annak bizonyítására, hogy érdekeltek vagyunk a kisebbségek asszimilációs folyamatának megállításában. Jó kisebbségpolitikánktól ugyan sohasem várhatunk sok előnyt, az ellenkezőjéből viszont igen sok hátrányunk származhatik. Az anyaország-dilemma A szomszéd országok reciprocitási törekvésekből következően aszerint törődtek határon túli kisebbségeikkel, hogy politikai érdekeik hogyan kívánták. Az alapképlet: inkább lemondtak anyaország-státusukról, csakhogy (az általuk erőltetett reciprocitás szerint) ne kelljen eltűrniük Magyarország anyaországként való elfogadását. Egyszerűen leírták kis létszámú és „gyenge” nemzeti öntudatú kisebbségeiket. Az elmúlt években annak hatására, hogy Magyarország de facto gyakorolni kezdte anyaországbéli funkcióját, változott a helyzet. A megtért mostohák egyre nagyobb figyelemmel kísérik Magyarországon élő kisebbségeik életét. Magyarország a legnagyobb fogadókészséget mutatja ezzel kapcsolatban, részben mert rá van szorulva az anyaországok támogatására, részben pedig azért, hogy a magyar kisebbségek támogatásához való jogát végre gyakorolhassa. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal is, hogy az anyaországi kapcsolatok potenciális feszültségforrást jelentenek a kétoldalú kapcsolatokban. A jól ismert magyar-román viszonyon kívül példának kínálkozik a horvátországi fegyverszállítási ügy, amelybe a hazai horvát vezetők némelyike kéretlenül beleavatkozott, ilyen úton kívánva politikai tényezővé válni, és amelybe a vajdasági magyarokat akaratuk ellenére belerángatták. A szomszédos országoktól az várható, hogy ha már belekényszerültek anyaország-szerepükre, igyekezzenek-—=jr
