Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-30 / 8145. szám
Magyar Hírlap, 1991.okt.26. 9 Timothy Garton Ash—Michael Mertes—Dominique Moisi 7 Engedjétek be a kelet-európaiakat! „Az EK tizenkét tagállama stratégiai céljai között a minimumnak kell lennie, hogy Lengy elországot, Magyarországot és Csehszlovákiát a 2(M évre képessé tegye az EK teljes jogú tagságára, együtt az EFTA olyan tagállamaival, mint Ausztria es Svédország. Történelmileg és kulturálisan Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia Európához tartozik. Az olyan Európa, amelyben benne van Kréta, de nincs benne Csehország, amelyben benne van Lisszabon, de nincs benne Varsó — történelmi nonszensz.” Forradalom Oroszországban, polgárháború Jugoszláviában, a posztkommunizmus agóniája Kelet-Európában — és az Európai Közösség fáradhatatlanul tartja kormányközi értekezleteit. mintha mi sem történt volna. Metternich 1832-ben írta: Európának manapság egyetlen komoly gondja van — és ez a forradalom. Azt mondhatnánk, hogy manapság Európának egyetlen komoly gondja van: a demokrácia. Azok a tömegek, amelyek életüket tették kockára a moszkvai és a szentpétervári államcsíny ellen, semmivel sem voltak kevésbé bátrak, semmivel sem akartak kevesebbet, mint azok, akik 1989-ben Prága és Lipcse utcáira vonultak. S bár mindent meg kell tennünk, hogy az új Oroszországban előmozdítsuk a demokrácia ügyét, ennek nem szabad elhomályosítania a sokkal időszerűbb és sokkal kezelhetőbb kihívást Közép-Európában. A Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon szárnyait próbálgató demokráciák nem egyszerűen abban jelölték meg céljukat, hogy „vissza akarnak térni Európába”. Azt is félreérthetetlenül közölték, hogy számukra „Európa” elsősorban és legfőképp az Európai Közösséget jelenti. Ez olyan kihívás, amelyet az Európai Közösség nem utasíthat el, ha fel akar nőni alapítóinak eszményeihez. Az EK tizenkét tagállama stratégiai céljai között a minimumnak kell lennie, hogy Lengyelországot, Magyarországot és Csehszlovákiát a 2000. évre képessé tegye az EK teljes jogú tagságára, együtt az EFTA olyan tagállamaival, mint Ausztria és Svédország. A szerzők: Timothy Garton Ash, az oxfordi St. Antony College kutatója és egyebek között a Magic Latem (Csodalámpa) szerzője; Michael Mertes, a bonni szövetségi kancellária munkatársa, aki azonban most személyes minőségében ír; Dominique Moisi a francia nemzetközi kapcsolatok intézetének igazgatóhelyettese, és az utóbbi időkben szerzőtársa a Le Nouveau Continent-nek. A cikket a New York Review of Book 1991. október 24-i száma közli. Fordította: Fodor György Történelmileg és kulturálisan Lengyelország. Magyarország és Csehszlovákia Európához tartozik. Az olyan Európa, amelyben benne van Kréta, de ; nincs benne Csehország, amelyben benne van Lisszabon, de nincs benne Varsó — történelmi nonszensz. Ezek az országok kivívták a szabad- * Ságot, de mindeddig nem a stabil demokráciát. Demokráciájuk szerkezete, stabilitása és egészsége alapvetően a közösséghez való csatlakozástól függ. Mindama érvelés, amely annak idején az új görög, spanyol és portugál demokrácia előtti EK-nyitás mellett elhangzott, most magától értetődően igaz j Lengyelországra, Magyarországra és | Csehszlovákiára is. 1989-ben a dominók a demokrácia irányában billentek el. De vajon nem billenhetnek-e megint a másik irányba? A puccs ugyan megbukott Moszkvábanrde a néhai Szovjetunióban jr* helyzet igen változékony és potenciálisan veszélyes továbbra is. Az Európai Közösséget a külső fenyegetéstől védi a NATO, s így sikerült túllépnie a nyugat-európai nemzetek közötti mélyen gyökerező konfliktusokon, az elfojtott történelmi rivalizáláson. Kelet-Közép- Európának szüksége van mind a külső fenyegetés elleni védelemre, mind pedig a belső konfliktusok mérséklésére. Biztonságérzetük növelése a miénket is növeli. És akkor mi van a posztkommunista Európa többi államával — Bulgáriával, Romániával, Szlovéniával, Horvátországgal. Litvániával, Lettországgal és Észtországgal (hogy csak néhányat említsünk) —, amelyek mindegyike , ugyancsak szeretne „visszatérni Euró- ! pába"? „Európa" alatt azok is elsősorban és főleg azt értik, hogy csatlakozni j kell az Európai Közösséghez. Az első, pragmatikus válasz úgy hangozhatnék, hogy az EK egyszerűen képtelen mindent azonnal megtenni. Az EK érthetően közölte, hogy kezdeni azokkal kell, amelyek a legközelebb vannak, és amelyek a legmesszebb jutottak. Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia nemcsak a legközelebb van földrajzilag, történelmileg és kulturálisan, hanem abban az értelemben is, hogy milyen utat tettek meg a demokrácia, a jogrend és a piacgazdaság felé. Ha előnyben akarjuk részesíteni az említett három országos, ez akkor is reális cél, ha fontolóra vészük az EK jelenlegi erőforrásait. Annak az EK által koordinált segélynek, amelyet ma a 24-ek csoportja ad Kelet-Közép-Európának és Délkelet-Európának, durván egyharmada származik Németországból, és több mint a fele a Szovjetuniónak jut. Minthogy a szövetségi köztársaság költségvetési hiánya ma aránytalanul nagyobb, mint az Egyesült Államoké, nem lehet elvárni Németországtól, hogy a következő öt évben ennél többet tegyen. Más EK-tagállamoknak — nevezetesen Franciaországnak, Nagy-Britanniának és Olaszországnak — viszont többet kel! tenniük. Az EFTA-tagállamok lényegesen többet is segíthetnének a partvonalról. De a realitások talaján maradva, fogyasztói társadalmaik összes feltupírozott erőforrása sem elegenoő — sajnos — ahhoz, hogy felemelje magához a posztkommunista Európa akár csak az említett három országát is a következő tíz év során. Vajon a többiek nem megkülönböztetésként értelmeznék-e a Lengyelországnak, Magyarországnak és Csehszlovákiának nyújtandó előnyöket? Vajon nem váltana-e ki mindez Európa és Nyugat elleni olyan, a demokráciát fenyegető reagálásokat a Balkánon vagy a Baltikumban, amelyek fenyegetnék a Kelet-Közép-Európában megerősödött demokráciákat is? Ez komoly aggodalom forrása. De az átfogó politika nem szükségszerűen másokat kizáró politika. Ennek ellenkezője fordult elő az EK történetében: az új tagok csatlakozása mindig erősítette azt az irányzatot, hogy még újabb tagokat kell felvenni. Bárki hozzátehetné ehhez, hogy az elmúlt negyven évben a legfontosabb dolog, amit Nyugat-Európa tett Kelet-
