Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-29 / 8144. szám
Népszabadság, 1991.okt.24. n-EGY NEM ELMÉLET) VITA ELŐ- $S HÁTTEREIRŐL Székely autonómia? Elvben pisszenést sem válthat ne ki a székely autonómia gondolata. A székelymagyarok *— megannyi betelepítés és kivándorlás után is — egykori területük java részén ugyanis még mindig nagy többségben vannak. Európa csöndesebb felén talán már meg sem értik, miért ne élvezhetnének helyi autonómiát, teszem azt, a frízek... Igen ám, csakhogy a többségi román politikai észjárást, mi több, érzelemjárást jobbára más szelek s viharok terelgetik. (Régiónkban minden szubjektív hergeltség objektív erővé válhat.) Még a bukaresti parlamentben is ügy merednek most a székelyekre, mintha az albérlőnek (azazhogy inkább: az ágyrajáró, a házba kegyből beeresztett, földönfutó jövevénynek!) egyszeriből pimaszul megjött volna a hangja, s azt követelné, hogy a házigazda kopogtatás nélkül ne léphessen be a szobájába; külön villanyórát szereltetne föl, és saját szüleinek arcképét akarná kitenni a falra... Fölháborító, ugye? No persze, azt a legelfogultabb románok is sejtik, hogy ha a Székelyföld, mondjuk, a mai Arad és Bihar megye helyén lett volna, nincs az a Trianon — még az a Trianon sincsen! —, amely Bukarestre ruházta volna e föld felségjogait. Csakhogy a székely autonómia mostani, kezdeményező fölemlitői az államiság, a hovátartozás kérdését ismereteim szerint még csak nem is érintették. Katona Ádámék nem Székely Köztársaságról szóltak, s az autonómia eszméjét szembe sem állították a román fennhatóság tényével. Mégis olyan vakdühöt váltottak ki, mintha még az illetékesek sem tudnák, mi a különbség elszakadás és autonómia között. Holott tudják — de távolról sem az az érdekük, hogy azt másoknak is megma-* gyarázzák. Ellenkezőleg. . „ Területi és nem területi önvezetés Nehogy bárki azt képzelje: magyar szemszögből valaminő maximalista, eszményi megoldás lenne a székely autonómia. A gordiuszi csomót sem vágná el teljesen — ám ehhez mégis kénytelen lenne kétélű kardot rántani. Először á?ért, mert (még ha az autonómia nemcsak Hargita és Kovászna megyét, de az egész Székelyföldet foglalná is magában) — o romániai magyarságnak csupán egyharmadát ölelné föl. Mi lenne a többivel? Vajon kiszolgáltatottabb, avagy védettebb lenne attól, hogy működik a székely autonómia? Az 1952-es román alkotmány többek között azért hirdette meg az álságos Magyar Autoóm Tartomány kialakítását (amely csakis ama egvharmada terjedt ki), hogy előkészítse Magyar Népi Szövetség 1953- immáron formális fölszáolását is (mi szüksége, nemjie, a kisebbségnek érdekvédelmi szervezetre ott, ahol autonómiát élvez?!) — másrészt,liogy a kiemelt területen kívül, árinál könnyebben morzsolja föl a magyar létet, intézményrendszert. A tartomány ezenközben ugyan sem magyar, lsem autonóm nem volt, az erős (román nemzeti érzés mégis égő sérelemként élte meg puszta, formális létét is. Amúgy' is mindmáig érvényes egész mitológiája van annak, hogy ja kisebbségi magyarság Erdélyben elnyomja, üldözi, asszimilálja a többségi románságot’’ (!) — és e mitológiának, bármily hihetetlen, hitele van. Másrészt, ha az autonómia (önkormányzat, önrendelkezés, önszervezés, önirányítás, belső szuverenitás) csak területi síkban lenne elképzelhető, és csak ott, ahol a kisebbség részaránya jelentős, avagy éppen helyi többséget alkot, mint a Székelyföldön — akkor ugyan miféle sors várna a magyarságra ott, ahol létszámban lokálisan is kegyetlenül alulmaradt? Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár néhány évtizede még többségi magyarsága mára kisebbségbe szorult (s tudjuk, miként). Ez azonban modern -demokráciákban (lásd brüsszeli íiamandok és vallonok) nem lehet akadálya a politikai, kulturális, oktatásügyi önszerveződésnek, önrendelkezésnek, 'önvezetésnek. A területi és nemcsak területi síkban megtestesülő etnikai szabadságformák (és tartalmak) rendszere azonban e régióban még meny•*»ei utópia. A tomboló gyűlöletben és gyanakvásban nem az ideálok, hanem csakis az •rők indulatai érvényesülnek. Tapintat és kudarc Az örök erkölcsi dilemma: megszólaljon-e az ésszerű, jogszerű igény akkor is, ha puszta megszólalása is politikai tájfunt okoz? A politikád kultúráról sokat beszélünk, a politikai műveletlenségről keveset. A székely autonómia igénye ’ elvileg kikezdhetetlen — megfogalmazása azonban az adott színvonalú politikai közegben persze fölkorbácsolta a ma’gyargyűlöletet. Az elhallgatása s elhallgattatása azonban va’jbn Jebb? . Igaz: a hisztériát provokálni aem kell. A romániai magyarság politikusai azonban kénytelenek tudomásul venni: az egyoldalú, örökös politikai udvariasság, a gyöngébb tapintatossága az erősebbel szemben, a kisebbség szakadatlan lovagiassága -a túlerővel szemben eleddig nemigen vívott ki elismerést, s eredményre sem vezetett. Legíönnebb — rendkívüli nemzetközi helyzetben — ígéreteket csikart ki; teljesítésüket már sosem volt képes kikényszeríteni. Alig akad ma többségi politikai erő (még az ellenzék tájain is), amely ne tekintené ragy minősítené tűrhetetlen területi fenyegetésnek a székely autonómia szóbahozatalát, a ki merné mondani: ez voltaképpen igen szelíd, békés és természetes igény, amely semminemű kifogás alá nem eshet. A határon innen azonban bölcsen tartózkodunk — még fia bele is fehéredik az ajkunk. Letérten tudomásul-vehetjük, hogy a romániai magyarság egyharmadára kiterjedő, rendkívül szerény igényt is hisztérikus tombolás fogadja odaát, s hogy Romániának anynyira nincsenek magyarsagszakértői és nemzetiségi szakértői, hogy még a parlamentben is elhangozhat: a magyarok elnyomják és magyarosítj ják a székelyeket (!) — mi pedig még arra is képtelenek vagyunk, hogy az akadémiai kiadású Er<üÉly-történet rövidített váltomtát románul is kiadjuk, hogy megjelentessük a székelyek átfogó történetét románul, hogy színvonalas román nyelvű rádióműsorokat sugározzunk Budapestről, hogy legalább az értelmiség számára igényes, vonzó, tárgyilagos kétnyelvű lapot, folyóiratot adjunk ki. Nem mintha túlzott reményeket fűzhetnék mindehhez. Am nehezen viselem el a bűntudatot azért, hogy még az őszinte román érdeklődő kezébe sem tudunk tisztességes, tárgyilagos, cáfolhatatlan irodalmat adni. Nemcsak a román —magyar ügyekről. Arról sem, hogy milyen kisebbségvédelmi koncepciók alakultak ki a nyugati demokráciákban. Egységes, emelkedett Európáról álmodozunk — közben szűkebb régiónk a gyűlöletek tűzvészében recseg-ropog. Minden irracionális látszat mögött hatalmi érdekek logikus erővonalai feszülnek. A legszebb helsinki szavak is pusztába kiáltattak. Fölvilágositás, tárgyszerű igazság, ésszerű érvelés mit sem ér, lepereg a dühvei
