Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)

1991-09-04 / 8112. szám

A paternalista tekintélyuralom fogalmát és gyakorlatát Kádár elég hamar tette magáévá. A szomszédban uralkodó pártvezérektől eltérően szerény, csendes imázsában egy visszahúzódó, a tömegszerepléstől iszonyodó páter familias volt. A személyi kultuszt eltörölte, meg nem tűrte, képeit alig-alig tették ki a 60- as évektől a nagy ünnepeken. A jó apa kultuszát viszont következetesen ápolta, s ápolták azt nélküle is legközelebbi munkatársai és a pártapparátus. Az „atyuska, bátyuska , „Kádár apu/papa”, ,yha a Kádár elvtárs tudná ..szindrómát egybekapcsolta a „nagy sakkozó” image-ával. „Csak apátok képes igazán focizni a Nagy Hazával”, sugallta minden tettére. és sugallták körülötte. S cinikusan vagy őszintén kacsintott minden alkalommal a népre, mintha azt mondaná: „Lám, én megtennék mindent, amit ti akartok, de ezekkel ...” De abszolút uralmon maradt végig, s a paternalista hatalomgyakorlat álcázta azt az abszolút hatalmat, mellyel kedve szerint rendelkezett

Félreértés ne essen, ez a hatalomgyakorlás más volt, emberibb, mint a környéken, ahol emberek ezreit küldték lágerekbe, néha börtönbe csukták, néha meg is öltek közülük rendesen, s olykor-olykor kegyetlenül kitelepítették az ellenzéket az országból. Itt csendes retorziók mentek végbe az ellenzék ellen 68-tól, és a 80-as években; már csak a rendszer vége felé, mikorra elfogyott a Kádár-mítosz, keményedett be a vezetőség, nem tudván, hogy mivel váltsa fel a ikádári hatálomuralmat. Kádár intuitíve tudta ezt, s tudta, ha elismeri, hogy 56 forradalom volt, akkor összedől az egész rendszer, s neki — 56 „eltiprójának" — mennie kell. Még saját pártját is feláldozta ennek a mentési kísérletnek, s a jó atya szindrómához görcsösen ragaszkodott az utolsó leheletéig. Mint minden paternalista tekintélyuralomnak, az ö uralmának is akkor lett vége, amikor kiderült — leegyszerűsítve —, hogy az oly sokak által eddig jónak tartott „Kádár apu” rossz papa volt.

A Kádár-rendszer másik politikai alaptézise a depolitizálás volt. A környező országokban mindenütt a nyilvános és állandó politizálás jellemezte az életet. Bár ott 6em kívánták az állampolgároktól, hogy higygyenek, csak azt, hogy nyilvánosan mindenkor úgy7 tegyenek, mintha hinnének, a kádárista Magyarországon ilyen kívánalmak sem voltak. A 60-as évektől kezdve Kádár politikája nyíltan kimondta: „tégy bármit, gyarapodj, utazz, és vegyél, amit tudsz, de politizálni ne politizálj". Szakmai vitákból így ritkán lettek politikai viták; a cenzúra „csak ezt a mondatot hagyd ki” szintre sülylyedt. „Profi” politikusaknak maradt nyitva a pálya, akik pontosan tudták, hogy lehetőleg nem kell semmit politikai szintre emelni. Ez a titka tehát annak, hogy a pártvezetés soraiban is egyre előretört az ifjabb technokratageneráció, amely a „pártvezetést” úgy képzelte el — s később úgy is gyakorolta, talán saját kárára is —, mintha a politikai harc a technikailag racionális vezetés szintjével lenne egyenlő. S ebben a harcban, 1988 után az újraszülető csökönyös, oly sokáig elnyomott ideológiákkal — vallás, nemzet, függetlenség, szabadság — szemben épp racionalizmusuk miatt, s azért, mert az „óhitet” már régen nem lehetett csodaszerként eladni ott, ahol egy depolitizált vezetés volt 30 évig uralmon, a technokrata elitnek alul kellett maradnia.

Itt sem állítom, hogy nem voltak a Kádár-rendszernek politikai megnyilatkozásai, a Budapesti Iskola, Sík Endre, Borsányi György vagy Komád György, Szelényi Iván. Haraszti Miklós, Kis János és Bence György vagy akár Vas Zoltán könyvei ellen politikai szempontból léptek fel a Kádár-rendszer vezetői, mert ezek a könyvek a politika síkján kérdőjelezték meg a rendszert. Kérdőre vonták azért, mert tettei meghazudtolták ideológiáját, elárulták a munkásokat, vagy megalázták a nemzeti büszkeséget, meghamisították a történelmet, vagy egyszerűen fölöslegesen adták be a derekukat a szovjet érdekeknek. De ezek a megnyilatkozások ritkábbak voltak, mint másutt a régióban, s a retorziók kevésbé brutálisak, még akkor is, ha kiszámíthatatlanok. Kádár pontosan tudta, hogy a diktatúra — meg a paternalista tekintélyuralmi diktatúra

— hatalmának lényege a kiszámíthatatlanság.

Mindez persze szorosan kapcsolódott az állampolgárok kooptálásához (Az angol vagy francia „cooptation” szónak, talán nem véletlenül, nincs pontos magyar megfelelője. A vezetés az állampolgárt — kénye-kedvére! — kooptálja, bevonja kegyeltjeinek körébe, s kisebb-nagyobb kegyekkel, de nem jogokkal látja el. Cserébe az állampolgár elismeri a határokat, s vállalja, hogy többé-kevésbé betartja őket. Ez az egész rendszer nem szó szerinti korrumpálás, hiszen itt alkuról van szó, melyet sem a hatalom, sem az „alattvaló” nem önt szóba.) Nemcsak az írók, akiknek Aczél György — emlékezzünk csak, hányán hívták őt az írók ■közül háta mögött „Aczél pajtinak"!

— három T-je szabta meg a megjelenés jogát, s akik cserébe a három T betartásáért majd mindent meg tudtak buherálni maguknak, nemcsak az írók: az egész nép is. A 60-as években az új lakásprogrammal, a 70-es években a lehető legmagasabb életszínvonallal, s még a 80-as években is az emberi lehetőségek kiterjesztésének engedélyezésével, a társadalom egésze kooptálódott. Kertész Ákos Makrájában az a bizonyos mondat, amely valahogy7 úgy volt, hogy: „... mert a gyereknek tej kell és kenyér, és télikabát .. ccszefogta a társadalom dilemmáját. Aki nem

hagyta magát kooptálni, annak az élete s lehetőségei sokkal inkább bezárultak, mint a kooptáltaknak. A „legvidámabb barakk a lágerban . . ezért élt jól, s ezért adósodott el nagy részben az állam oly nagy mértékben a 70-es, 80-as években: hogy anyagi javakkal vesztegesse meg, s így kooptálja az egész társadalmat. S amikor már nem volt miből 'kooptálni senkit, amikor már nem volt miből vagy mit adni, akkor a kooptálási politika csődöt mondott.

Ismétlem, itt 6em kívánok ítélkezni a kooptálók és a kooptáltak fölött, ötvenhat megtanította az embereket, a . hogy a hatalom gyakorlói ellen a térő ) ségben erőszakkal nem lehet semmit se tenni, s 68 leckéje ismét megerősítette az 56-os tananyagot. Kooptálva, apró kompromisszumokkal, tejet hajtva a megváltoztathatatlan előtt, élve a lehetőségekkel a lakásépítésre, az utazásra, a gyerek oktatására, s mindezt annak fejében. hogy7 az ember kivonja magát a politikából, mert az „azoké” — akik minket kooptáltak —, ez mindenképpen jobb volt, mint megverve, állás nélkül tengeni, vagy dolgozni oly állásban, amelybe éppen kegyeskedtek az embert beengedni. S tenni mindezt minden remény nélkül arra, hogy a rendszer megváltoztatható lenne.

Így a depolitizált társadalomban a kooptált állampolgár felismerte, hogy a Kádár-féle tekintélyuralmi rendszerben jól lehet élni, ha az ember teljesen privatizálja magát. Kertjében bütykölt, lakást épített, utazott, büszkén vette egymás után az egyre növekvő fogyasztási cikkeket — színes tévét, hifitornyot, lemezjátszót, kocsit —, s ahogy romlott az élet. egyre többet robotolt vagy ügyeskedett érte. Géemkák ás végéemkák, másod- és harmadállások követték egymást az egyszemélyes privatizáció jegyében. S míg azoknak, akiknek volt erejük arra, hogy ezt a spirált kövessék, az állam tovább engedte a privatizálást, a csencselést. az ügyeskedést, addig, amíg az áliam- I nak erre futotta — bizony, keményen i eladósodva e cél érdekében a Nyugatnak! —, oda-odavetett egy-egv koncot a társadalom elesettebb rétegeinek, hogy lelassítsa elszegényedésüket. No, meg hát főképpen azért, hogy továbbra se vegyen részt tevőlegesen a politikában az, akinek ez nem volt „reszortja". A többjelöltes választások eredeti koncepciója is az volt, hogy bővítse a demokráciát oly módon, hogy két azonos nézetű, s a párt által elfogadható jelöltet vezessen elő: ezzel is szimulálni igyekeztek a politikában való részvételt, s ezzel is csökkenteni annak a veszélyét, hogy valaki tényleg politizálni kezdjen.

Ha végiggondoljuk a Kádár-rendszert, a fenti specifikumok voltak azok, amelyek megkülönböztették az „ő” rendszerét a szocialista rendszer többi országától. Mindenütt volt párt és volt tervirányítás, rendőrség és VSZ, nómenklatúra és korrupció. A térség összes országa „iparosodott” még ha egy rég elavult iparformát telepítettek is oda. majd mindenhol volt tsz, volt embersiló, ezek az elrettentő méretű és ridegségű panel lakótelepek, ahol az emberek parányi otthonukban a klasztrofóbie és az atomizálás klasszikus tüneteit tanúsították majdhogynem klinikai szinten A környezeti károk végzete-X