Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-04 / 8112. szám
Népszabadság, 1991. augusztus 31. VÖLGYESIVÁN: 55Régi Napok Hordaléka... 5} A Kádár-korszak mai szemmel címmel kitűnő vitaindító cikket írt Charles Gáti a Magyar Nemzet 1991. július 13-i számába. E tanulmánya késztet arra, hogy tovább folytassam azt az eszmecserét, melyet Glatz Ferenc kezdeményezésére 1991 júniusában hasonló címmel elkezdtünk. És igazán remélem, hogy ebbe az elemzésbe az eddig már megszólaltakon — lásd Bihari Mihály és Ágh Attila — kívül más itthon élő magyar kollégáink is bekapcsolódnak. Talán nem véletlen, hogy éppen két, Amerikában élő magyar kezdett hozzá először ehhez az elemzéshez. Nem véletlen, hiszen tudományos munkánkban „kenyerünk” volt a Kádár-korszak elemzése. Amíg itthon élő kollégáink nem foglalkozhattak, s kevés kivételtől eltekintve nem is foglalkoztak tudományos és átfogó módon a Kád ár-korszak „objektív” értékelésével, addig nekünk számos könyvünk és tanulmányunk jelenhetett meg a Kádár-rendszer lényegéről, szerkezetéről, specifikumairól 6 hatalomgyakorlási módszereiről. Ezekben próbáltuk meg értékelni mind a Kádár-éra eredményeit, mind elhibázott lépéseit. Hogy ez mennyire sikerült, azt rábízom azokra, akik olvasták munkáinkat az elmúlt évtizedek alatt. De a Kádár-rendszer mai szabad kutatóinak talán nem árt, ha végigvesz- 6Zük azokat az értékítéleteket, melyek, úgy vélem, nemcsak a saját kiindulási pontjaimat, hanem többékevésbé mindannyiunk gondolkodó- ' sát kisebb-nagyobb mértékben meghatározták. Az első ily értékítéleti elem az volt, hogy személy szerint mélyen elítélem a Kádár-rendszert, mert szerintem az embert nem „citoyen”jének, hanem „tárgyaként” tekintette. A rendszer az egyén felett állt, s döntött lehetséges cselekvéséről. S mint „állama (beosztott és engedelmes). polgárával”, mindazt megtehette, amit a vezetés szerint az „államérdek” megkívánt. A másik értékítéleti elem az a szinte mindenki által elfogadott álláspont volt, hogy a Kádár-rendszer megváltoztathatatlan. Amíg tehát a szocializmus marad, addig a rendszer belső törvényeinek megfelelően, marad a Kádár-rendszer is. A rendszer lényegét tekintve megreformálhataílan: csupáncsak „leváltani” lehet. Leváltásának csupán egyetlen lehetősége volt — a termonukleáris háború —, márpedig ez utóbbit senki sem kívánta. Értékítéletünk harmadik eleme az volt, hogy véleményeink a Kádárrendszer pozitívumairól és negatívumairól nem a rendszer tökéletes ismeretéből, hanem a résztanulmányokból állottak össze. Hosszabb-rövidebb ideig, legföljebb egyéves tanulmányutak alapján, hetes, hónapos kutatóutak egymásra épített kártyavárából, rendelkezésünkre bocsátott részeredményekből, kétes statisztikákból, felértékelt adatbázisokból, személyes tapasztalatokból, irányított, a hatalomhoz közel levőktől .kegyesen” kapott, zárt vagy néha nyílt interjúkból, irodalmi művek közeli olvasásából álltak össze nézeteink. Sohase lehettünk biztosak abban, hogy amit mondanak nekünk, az az igazság volt-e, vagy annak egy változata, hogy egy irodalmi mű menynyire tükrözte az igazat, hogy egyegy mondata eleve meg lett húzva, esetleg le sem merte az író már írni. A negyedik elem az volt, hogy' mini Amerikában végzett társadalomtudósok, mindannyian megpróbáltunk „óbjektívek” lenni. Ha fejlődést láttunk, ha úgy éreztük, hogy a rendszer sikert aratott, megírtuk azt is, amit pozitívnak éreztünk. Ezért volt az, hogy „dicsértük” a 68-as reformot, hogy értékeltük a mezőgazdaság sikereit, hogy megéreztük azt. hogy’ a lakosság nagy része a 70-es években elkezdett jól élni. S ha ezért a véleményért egyik-másik kollégánk a rendszer „bérenceinek” nevezhette ott egynéhányon kát, avagy igen kemény kritikánkért máskor „hidegháborús őrülteknek” vagy „amerikai ügynököknek” titulált — és kezelt! — minket itt, ez a kritikusok problémája volt. Számunkra ahhoz, hogy tisztességesen megpróbáljuk értékelni a rendszert, elsősorban arra volt szükség, hogy megtaláljuk a KÁD ÁR-RENDSZER specifikumait, összevetve az általunk ismert, máshol is gyakorlott SZOCIALISTA rendszernek a tulajdonságaival. Ez igen gyakran nehéz volt. hiszen ehhez tudnunk kellett azt is, hogy’ mi történik a többi „szocialista” országban, ismerni mindegyik ország népeinek politikai kultúráját és értékrendszerét. Ennek megismerésében nagyobb lehetőségeink voltak, mint itthoni kollégáinknak, hiszen itt Kelet-Európával; foglalkozni tudományos és értékel® módon nem nagyon lehetett az el-' múlt négy és fél évtizedben, míg mindnyájunknak, akik Nyugaton, foglalkoztunk Magyarországgal, ke-: nyerünk igazán Kelet-Európa volt. j Fontos, azt hiszem, itt kiemelni,' hogy’ bár a Kádár-rendszer lényegében szocialista rendszer volt, mégis tartalmazott sok olyan vonást, amely eltérő volt a más országban gyakorolt szocialista rendszertől, s a SZOCIALISTA rendszer a maga valóságában nem tartalmozott sok oly vonást, amely a Kádár-rendszerben megvolt. Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a különbség néha csupán „mennyiségi” mércével mérhető, s nem „minőségivel”. De ez a mennyiségi különbség, legalábbis számomra, oly érzékelhető volt, hogy felért a „minőségi'’ szinttel. Miben különbözött hát a Kádárrendszer „testvérkéitől”, a többi kelet-európai szocialista rendszertől? Leegyszerűsítve, a rendszer négy pillére: a paternalista tekintélyuralom elfogadása, a társadalom depolitizálósa, a nép kooptálása s az egyszemélyes élet privatizálása volt. Ezeken a pilléreken nyugodott Magyarország belső rendje, a rendszer el-A szerző a Nebraska! Állami Egyetem politológusprofesszora, valamint a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja kuratóriumának társelnöke. fogadtatása a nép által, a társadalom békéje 6 a politikai élet nyugalma. Tudom, hogy ezenkívül külpolitikája is lényegesen más volt, minit más szocialista országé, és ezt Gáti kitűnően taglalja: itt csupán a rendszer belső rendjéből fakadó különbségeket kívánom elemezni. S fontos azt is megjegyezni, hogy metodológiailag ezeket a pillérspeciíikumokat voltaképpen nem szabadna egymástól szétválasztanunk, mert szorosan összefüggően egymás részei voltak, s ha mégis külön tárgyaljuk őket, akkor ezt azért teszszük, hogy megértsük a rendszer igazi géniuszát, egy összekapcsolt rendszer működtetését, mely bár lényegében egyazon ideológiára épült társaival, mégis — legtöbbször — a hatalmi rendszer erőszakszervezeteinek igénybevétele nélkül működött ebben az országban. Hangsúlyozom ismét: a Kádár-rendszer is diktatúra volt, mint minden más szocialista rendszer, de a hatalmat a „testvérállamoktól” eltérő mechanizmussal gyakorolta. Bár erkölcsileg tehát egy azon szisztémát képviselt, bár ezert a rendszer éppúgy elítélendő, mint nem nyugati szomszédaié, a gyakorlatban a fenti tulajdonságok, úgy érzem, a rendszer minőségi megkülönböztetésére is kihatottak. Visszatekintve, majd „etimológiai” szempontból nézve világosnak tűnik hogy ezek az alap politikai döntések min alapultak: a rendszer 1956— 58-as működésén. Kegyetlenül és durván megfogalmazva, 1956. november 1-jén Kádár áruló volt: elárulta azt, ami ellen ökle rázásával fogadkozott aznap, 1957 és 1958 nyara között, mint az ország személyében is felelős vezetője, pedig csupán gyilkosnak lehetne őt minősíteni. Nemcsak Nagy Imréért és társaiért, hanem a 16 éves kisfiúért s még sok száz másért is. Az 1989. június 16-i tetemrehívás egy egész nép előtt tette nyilvánvalóvá azt, amit intuitíve akkor mindenki csak sejtett. Hogy miért tette mindezt, vitatható, s talán el lehet hinni azt is, hogy nem magáért, hanem mert ő úgy érezte, hogy amit tesz, azt a „népért” vagy egy ,;hitért” teszi. Nem fogjuk talán sohase megtudni a miértet. Számunkra viszont fontos annak a tudata, hogy önmaga is érezte ezeknek a tetteknek a súlyát. Tudta, hogy a nép ezt nem fogja elfeledni. Ügy érzem tehát, hogy ez az érzés volt az első indíték arra, hogy Kádár elindult a „reform”, a „másként” keresésének útján. Az osztályharc harcosából az ,^ki nincs ellenünk, az velünk van” kihirdetőjéig a „más” út keresése az a netán szublimális óhaj. hogy egy nap megbocsátja vagy elfeledje az 1956 november elseje és 1958 vége közötti időszakát, s ezzel adjon áldáslegitimációt a múltra a jelen javaiért.
