Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)

1991-09-04 / 8112. szám

A Világ, 1991. Augusztus 28. _____________________

KONSZOLIDÁCIÓ MOST?

Avagy: hogyan kell egy forradalmat elveszteni?

Bibó István egy 1945-ös tanulmányának központi témája a konszolidáció kérdése. Rámutatott arra, hogy a magyar társadalomnak ki kell szabadulnia a polgárháborús atmoszférából: „konszolidálódnia" kell abban az értelemben, hogy az élet alapvető feltételei kiszámíthatónk és biztonságosak legyenek. Ugyanakkor: ez semmiképpen sem jelentheti a Bethlen-konszolidáció viszonyaihoz való visszatérést, a társadalom depolitizálódását, a hatalomnak egy szűk politikacsináló réteg kezében való újbóli koncentrálását. Ebben az értelemben állt szemben a koalíció két szélső pártjával: a szavakban még nem diktatúrára törő, de már bizonyos diktatúrás vonásokat felmutató kommunista párttal, és az úri tekintélyelvű elemeket is tömörítő kisgazdapárttal. A kormányzást szívesebben látta volna parasztpártiak és szociáldemokraták kezében, ámde úgy, hogy a hatalom súlypontja ne a központi kormányzaton, hanem a helvi önkormányzatokon legyen. Konszolidációt akart a pártok közötti túlélezett harc tompítása jegyében, de olyan konszolidációt, melyben a nép „megtapasztalja" a közügvekben való demokratikus részvétel előnyeit.

Tudjuk, hogy nem így történt. A népi önkormányzat kezdeményezéseit még a koalíciós időkben elsorvasztották. Rákosiék a pártok közötti harc kiélezésére „játszottak", valamiféle konszolidációra pedig totális győzelmük után se törekedtek: az általuk gyakorolt diktatúra nyomását - egészen Sztálin haláláig - állandóan fokozták.

Az 1953-56 közötti válság és a véres megtorlás után 1959-ben Kádár megkezdte a diktatúra egyfajta „konszolidálását". 1961-ben ki is adta a jelszót: „aki nincs ellenünk, velünk van". Az ő konszolidációja azonban éppen olyan konszolidáció volt, melytől Bibó 1945- ben óvta a magyar társadalmat: a tö- 1 megek depolitizálása, a hagyományos j magyar uralmi viszonyok megmereve- t dése - ezúttal vörösre mázolva. Ez a | megmerevedett, lényegében a teréziánus korra visszanyúló társadalmi szerkezet ki is termelte mindazokat az ideológiai torzképződményeket, melyek a hagyományos magyar konzervativizmust és provincializmust jellemezték: az idegen függésnek a környező népekkel szembeni ellenségeskedéssel való „ellensúlyozása", a hatalmon levők úrhatnámsága és nép nélküli politizálása, az „alattvalók" tekintélytisztelete, a merev kasztrendszerben élő társadalom hamis fölénytudata „a Nyugattal" szemben stb. Ami „új" volt az 1711-1945 közötti konszolidációkkal szemben, az egyrészt az egész konstrukció pszeudoszocialisztikus mázzal való „leöntése" volt, másrészt egy kapitalisztikus mentalitás térhódítása az alapvetően feudális konstrukción belül.

Körülbelül Bibó temetését tekinthetjük annak az időpontnak, amikor az értelmiség - és később szélesebb néptömegek - tudatában bomlani kezdett e konstrukció „magától értetődő" jellege. Az értelmiség egy szűkebb csoportjában kibontakozott egy ellenzéki mozgalom, mely a társadalmat az emberi jogok hiposztazálásának irányában igyekezett befolyásolni, egy szabad sajtóval példát adva arra, hogy az értelmiséginek nem kell és nem is szabad gondolkodását állandóan a hatalmon lévő osztály (mégoly „ravaszul" felfogott) igényeihez igazítani. Eg)’ másik, szélesebb csoport a 30-as évek népi irányzatának hagyományait kívánta folytatni: „harmadik utat" hiposztazált

kapitalizmus és államszocializmus között, erőteljesen foglalkozott a technokratikus gazdaságfejlesztés okozta egyenlőtlenségekkel, és különösen érzékenyen reagált a határon túli magyarság sérelmeire. Végül az MSZMP-n belül is kialakult egy csoport, mely - elutasítva a „vezető szerep" leninistakádárista felfogását - valamiféle kompromisszumot kívánt kötni mindkét csoporttal.

Mikor 1986/87 fordulóján nyilvánvalóvá lett, hogy Gorbacsov eg)’ erőteljes reformpolitika irányába kívánja terelni nemcsak a Szovjetuniót, de keleteurópai „szövetségeseit" is, világossá vált: ütött az órája egy hazai „koalíció" kialakításának a három erő között. Hogy 1988 májusa után nem ez történt, ez egyesek számára akkor a múlttal való radikális szakításnak, egv „csendes magyar forradalom" megvalósulásának tűnt. Tisztább es kiegyensúlyozottabb elmék ma kezdenek ráébredni arra, amit én 1989 óta hangsúlyozok: bizonyos körülmények között „minél nagyobb a változás, annál inkább marad minden a régiben".

Nemrégiben Tamás Gáspár Miklós a „Kritika" című folyóiratban (Szalai Pál tömegessége, 1991/1), a magyar konzervativizmus elleni „vádaskodásaimat" inkoherenseknek nevezte. Való-