Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-04 / 8112. szám
i ban azok, ha a világegyetemet „kommunizmus-antikommunizmus" szemszögéből kívánjuk szemlélni. Ez azonban a valóságos problémák súlyos eltorzításához vezet. A Kádár-rezsim semmilyen értelemben nem volt „kommunizmus", hanem - ahogy már elemeztem - a hagyományos magyar patemalizmus „vörösre mázolása''. Amikor az SZDSZ és a FIDESZ 1989. júniusában elszabadította az „antikommunizmus" démonait, a magyar politikai alvilág legalantasabb hisztériáit szabadította el, egyben lehetőséget adott a Kádár-rezsim vezető kádereinek önátfestésére, elvégre ezeknek a „kommunizmus" aztán igazán nem volt szívügyük. Ezt Tamás Gáspár Miklós nyíltan ki is mondta: antikommunizmusra szükség van, elitcserére azonban nincs. így vetődhetett fel - és vetődhet fel újra és újra - a látszólag teljesen értelmetlen kérdés: egyáltalán rendszerváltozás történt-e Magyarországon 1989-ben? A helyzet ugyanis az, hogy egy valóságos társadalmi forradalomnak nem pusztán a „kommunista" egypártrendszert, hanem a magyar társadalom egész merev, hierarchikus szerkezetét meg kellett volna változtatnia. Mivel azonban nem voltak és nincsenek olyan komoly erők, melyek ezeket meg kívánnák és meg tudnák változtatni, a kérdés egyre inkább úgy merül fel, hogy „hány volt MSZMP-tag van vezető állásban"? Ezt az „antikommunista" progromhangulatot ma elsősorban a szélsőjobboldal erői gerjesztik, melyek a liberálisoktól már régen átvették az „antikommunista" stafétabotot. Természetesen ez az „antikommunizmus" - akárcsak korábbi „liberális" változata - tökéletesen önkényes: ha a „kommunista" káder idejében átnyergelt MDF-esnek vagy kisgazdapártinak (vagy, mutatis mutandis: SZDSZ-esnek), akkor összes bűnei meg vannak bocsátva. „Kommunista" az, akit a politikai elit valamelyik csoportja annak bélyegez. Ez természetesen egyre jobboldalibb ideológiai-történelmi hisztériákat korbácsol fel (jelenleg az MDF ott tart, hogy a „hazaárulások" kezdőpontját 1944. XH 21-ben jelöli meg!). Az ellenforradalmi ideológia és a merev társadalmi formák szimbiózisa nyilvánvalóvá teszi: elvesztettünk egy potenciális forradalmat (mely „reformista" úton talán megvalósulhatott volna), megnövekedett szabadságjogaink ellenére ellenforradalmi „kurzusban" élünk. Mindez a hagyományos magyar „konszolidációk" formájában ment végbe. Az alkotmányozási folyamatnak a Kerékasztal szintjére való korlátozása, a politikai ígéretek immár monotonná vált folytonos megszegése, a politikai stílus tökéletes eldurvulása, a kíméletlen hatalmi harc, a paktum, a besúgók dicsőítése (!) tökéletesen úgy fest, mintha valaki Bibót olvasná, és mindazt megtenné, amire Bibó azt írta, hogy nem szabad megtenni. Ezek után nem tudom: mit gondoljak arról, hogy a hatalomra jutott politikai jobboldal, sőt, a „hunniás" szélsőjobboldal is Bíbora hivatkozik. Ezt szentséggyalázásnak kell minősítenem. Ebben a torz folyamatban kénytelen vagyok igen ambivalens jellegűnek megítélni a jelenlegi szakszervezeti törvényt. A diktatúra kényszerű „szakszervezetei" helyett semmire se volna inkább szükség, mint valódi dolgozói önszerveződésre. Fájdalom, a régi-új politikai elit 1989 óta semmi mást nem csinál, mint ennek megvalósulását akadályozza (lásd a dolgozói tulajdon ab ovo kizárását 1990-ben a törvénybe iktatott tulajdonformák közül). Beavatkozásra új szakszervezetek létrehozása érdekében nagyon is szükség lett volna 1988/89-ben. Ma már a parlamenti beavatkozásnak semmi egyéb látszata nincs, mint hogy az „új politikai elit" a saját törvényeit is akkor rúgja fel, amikor neki tetszik, és elsősorban akkor tetszik neki, mikor a baloldal po- | tenciális erőit kell - ahogy állandóan, és nem különösebben keresztényi vagy 1 liberális terminológiával mondják - „szétverni". Hogy reflektál minderre „a nép"? Bizonnyal nem Bibót olvas, mikor olyan - szükségtelenül igazságtalan - kije- í lentéseket tesz, hogy „ezek rosszabbak a kommunistáknál", „a parlament rosszabb, mint a Központi Bizottság"; még akkor sem, mikor olyan, eléggé igazságos kijelentéseket tesz, hogy „az urak most is csak urak maradtak". Mindenesetre: a politikai apátia teljes. Ki kell mondanunk, hogy a nép ebben a fajta demokráciában csalódott, és ennek nagyon komoly veszélyei is vannak. A múlt évi önkormányzati választások eredményei azt mutatták, hogy’ a Kádár-rezsimben létrejött egyfajta vidéki vezető réteg, melynek többsége bírja a nép bizalmát. Másrészt az októberi taxisblokád kis híján forradalomba csapott át - bizonytalan, hogy milyen irányban, de valószínű, hogy a nagyobb tömegek elsősorban az MDF kormányzását utasítják el. 1987-ben Pozsgayhoz írott levelemben (mely egyébként egy házkutatás során eltűnt) szögeztem le, hogy az apatikus embertömeg egyáltalán nem immúnis a hisztérikus kitörésekkel szemben. Nyitott kérdés, hogy egy újabb válságállapot a szélsőjobboldalt juttatja-e hatalomra - ez Magyarország számára az Európából való végleges kisodródást és tulajdonképpen a szellemi megsemmisülést jelentené -, vagy pedig az ország visszatér-e az 1989-ben megszakadt tartalmas reformpolitika útjára. SzaUi Pál
