Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)

1991-09-26 / 8126. szám

Magyar Hírlap, 1991.szept.24.

egészen más az a társadalom- és rendszerkép, amely ellenzéki oldalról (legmarkánsabban az . SZDSZ részéről) megfogalmazódott, mint amely a kormánypártok részéről az állampolgárok elé került. Az SZDSZ — most maradjunk csak ennél a pártnál — azonban sokáig nem jött rá arra, hogy

nem eleg, ha egy elvont konnánypárti rendszerideállal szemben egy ugyancsak elvont liberális modellt állít. Hibázott abban, hogy pusztán politikai (pontosabban pártpolitikai) riválisnak tekintette a hatalmon lévő koalíciót (persze ebben is voltak az SZDSZ-nek ingadozásai), s kevéssé határozta meg önj magát a kormány társadalmi ellen' feleként, olyan erőként, amely nem elvont politikaelméleti kategóriák< ban és ideologikus szlogenekben gondolkodik.

Ugyancsak késlekedett az ellenzéki politikai elit abban a tekintetben is, hogy a demokratikus-parlamentáris működési módot a nagy nyilvánosság számára világos terminusokban leírja. Az SZDSZ nem véletlen, hogy februári küldöttgyűlésén határozta meg követendő céljaként, hogy egyrészt a kormány távozása kívánatos, másrészt ezt csak a társadalom akaratából lehet alkotmányosan elérni. Körülbelül egy év kellett az SZDSZ-nei ahhoz, hogy elvont politikai pártból társadalmi párttá váljék. Más kérdés, hogy ez a változás elég karakterisztikus-e, s ezzel együtt is növekedtek-e a párt demokráciaalakító esélyei.

Ha jól megnézzük, a sajtó és a tömegkommunikáció feladata lett volna az elmúlt időszakban, hogy a pártpolitika és a parlamentarizmus | rejtelmeibe beavasson. Nézetem % szerint ennek a feladatnak csak $ részben felelt meg. Azért csak | részben, mert a sajtószabadság ki- | vívásával a sajtó kicsit hasonló f helyzetbe került, mint az új hatalmi 5 ■ elit a legitimáció megszerzésével $ és az arra történő szakadatlan hivatkozással. A sajtó számára a sajtószabadság lett a „legitimáció” alapja, s ehhez képest másodlagossá vált a demokrácia és a parlamentarizmus tényleges működési rendjének földerítése. Természetesen itt sem tehető egyenlőségjel az úgynevezett kormánypárti és az úgynevezett ellenzéki sajtó közé.

Ha azonban a sajtót mint olyan ágazatot nézzük, amelynek igen lényeges funkciója van a demokrati-Ikus értékek meggyökereztetésében, illetve abban, hogy egyáltalán a demokrácia szellemiségét aprólékosan bemutassa, akkor joggal lehetünk elégedetlenek. S nem azért, amiért a kormánypártok vezető ideológusai. Nem azért, mert a sajtó úgymond nem objektív — értsd: nem eléggé lojális a kormánypártokhoz. Hanem inkább azért — s i ezt az ellenzéki elit sem igen próí hálta eddig megfogalmazni —,

' mert a sajtó „ellenzékisége” ném mindig párosul a parlamentarizmus működési logikájának megértésével, értő elemzésével, „a pártok egymásra acsarkodnak” típusú szlogeneken túli reális helyzetértékelésekkel.

Ha már most arra az alapkérdésünkre keressük a választ, hogy vajon a társadalmi közhnagulat miként viszonyul a kialakult parla| mentáris intézményrendszerhez, akkor — a fentiek ellenére is — el kell utasítanunk, hogy a társadalom egyértelműen elvetné a parlamentarizmust, hogy futótűzként terjedne a parlamentellenes közhangulat. Megítélésem szerint célszerűtlen a társadalomról mint homogén egészről beszélni. A társadalomnak az a része, amely a békés átmenet lebonyolításának főszereplője volt (a pártok elitje, a pártok tagsága és a szimpatizáns politikai közvélemény) bizonyosan nem ábrándult ki a parlamentarizmusból. Ha valamifajta kiábrándulás náluk be is következett, az másnak, például a kormányzat politikájának, a saját pártja rossz stratégiájának, a gazdasági folyamatok alakulásának stb. szólhat.

Antiparlamentáris hangulat elsősorban azokban a társadalmi csoportokban lehet, amelyek kimaradván a törvényhozásból mind ez idáig nem tudták szalonképessé tenni magukat a politikai közvélemény előtt (mint például a szélsőjobb számos parlamenten kívüli pártja). Tőlük is alapvetően különbözik az a szélesebb értelemben vett társadalom, amely pártokhoz nem kötődik, egyszerűen csak mint állampolgár elégedetlen az új rendszerrel. Ennél a társadalmi népességnél bizonyosan nem arról van szó, hogy konkrét demokrtikus intézményeket (mint például a többpárti parlament) ellenez, hanem saját viszonyainak romlását nehezményezi, többnyire politikai szándékok és szervezettség nélkül. Az

igazi veszélyt az jelenthetné, ha a politikán kívüli elégedetlenek találkoznának a parlamenten kívüli politikai elégedetlenekkel, mert akkor tényleg fenyegető perspektíva lenne a sokak által leírt Weimarszindróma.

Az antiparlamentáris közhangulat felvetését tehát túlzásnak tartom. Ugyanakkor úgy vélem, rendkívül szívós munkára van szükség ahhoz, hogy a nem szűkén vett politikai közvéleményen túlmenően a szélesebb értelemben vett társadalom csoportjai, rétegei, egyénei is részeivé válhassanak a magyar történelem legújabb demokratikus kísérletének.

CSIZMADIA ERVIN