Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-26 / 8126. szám
Magyar Hírlap, 1991.szept.24. A parlament tekintélye és a közhangulat „...vajon tényleg létezik-e Magyarországon antiparlamentáris közhangulat? Vajon csakugyan úgy van-e, ahogyan egyre több pártpolitikusi megfogalmazás állítja: a magyar társadalom nagy része nem tud különbséget tenni kormány- és ellenzéki pártok között, nem érti az újonnan létrejött demokratikus-parlamentáris intézményrendszer lényegét. A kérdés más oldalról úgy is föltehető, hogy miért nincs a parlamentáris működési módnak a közhangulatot igényesen és értően befolyásoló értelmezése és kritikája, miért nem sikerül az új rendszer valódi természetét értően leírni és a közvélemény elé állítani?” Az utóbbi hetek és napok politikai közéletét a demokrácia válságának, egy liberális chartának vagy konszenzusnak gondolatköre uralja. A Kónya-tanulmány kapcsán megnyilatkozó pártpolitikusok és politikai elemzők szinte egyöntetűen elutasították az abban foglalt gondolatokat, s a tanulmányt, mint az MDF „fogafehérjének" kimutatását aposztrofálták. Sajnálatos, hogy a Kónya-ügy elhomályosított egy másik igencsak lényeges problémát, amely szintén benne van ugyan a köztudatban, de ez idáig nem sikerült a végére járni. Ez pedig az a kérdés, hogy vajon tényleg létezik-e Magyarországon antipar- _ lamentáris közhangulat. Vajon csakugyan úgy van-e, ahogyan egyre több pártpolitikusi megfogalmazás állítja: a magyar társadalom nagy része nem tud különbséget tenni kormány- és ellenzéki pártok között, nem érti az újonnan létrejött demokratikus-parlamentáris intézményrendszer lényegét? A kérdés más oldalról úgy is föltehető, hogy miért nincs a parlamenté- f ris működési módnak a közhangulatot igényesen és értően befolyá- j soló értelmezése és kritikája, miért ; nem sikerül az új rendszer valódi í természetét értően leírni és a köz- ; vélemény elé állítani? A hevenyészett felsorolásból is látható, hogy a kérdések két különböző dimenzióra irányulnak. Ezek közül az egyik magának a társadalomnak és a közhangulatnak az állapota, alakulása, viszonyulása a parlamentáris demokráciához; a másik egy közvetített viszonyulásmód, az a kép, amely a sajtó, a tömegkommunikáció és a különböző politikai erők tálalásában kerül az állampolgárok elé. A kettő nem szükségképpen esik egybe, az azonban elmondható, hogy az előbbire igen meghatározóan hat az utóbbi. Egész biztos,' hogy a pártpolitikával kevéssé foglalkozó állampolgár vélekedését, állásfoglalásait a különféle médiumok által közvetített demokrácia- és parlamentarizmuskép formálja, még akkor is, ha nem direkt formáló hatásokról van szó. Nyilvánvaló, hogy — ha egyáltalán van ilyen — parlamentellenes közhangulat nem azért alakul ki, mert az emberek ab ovo utálják a parlamentarizmust, hanem azért, mert egyrészt mindennapi életükben semmilyen kézzelfogható előnyét nem tapasztalják, másrészt nem kapnak olyan megerősítő „információkat", amelyek alapján különbséget tudnának tenni demokrácia és — mondjuk — puha diktatúra között. A mai Magyarországon a demokráciának és a parlamentarizmusnak nincsen ebben az utóbbi értelemben vett hiteles önreflexiója. Az világos, hogy az új rendszer — ne firtassuk milyen okokból — egyelőre nem tud érdemi felemelkedést, perspektívát nyújtani a lakosságnak, sőt nagyon •valószínű, hogy egyre inkább kényszerül felforgatni a társadalom jelentős részének ez eddig viszonylag stabil egzisztenciális viszonyait. Az azonban már nagyon is figyelemre méltó kérdés, hogy miért nem alakult ki az elmúlt másfél évben valamifajta konszenzus abban, hogy a demokrácia mint működési forma értékeit bárki is meggyökereztesse a magyar társadalomban. Nézetem szerint az eddigi kísérletek erre vonatkozóan kudarcot vallottak, talán éppen azért, mert egy társadalom kevéssé fogékony a demokráciára akkor, ha saját életvilágának pusztulásával jár együtt. De — reménykedjünk — nem pusztán erről van szó. Lehetséges, hogy a demokratikus és parlamentáris működésmód hiteles képe megteremthető. Ehhez persze sok mindenre szükség van: a politikai elitkommunikációs kultúrájának megteremtésén túl arra is, hogy a társadalom akarjon a demokrácia részesévé válni. Célszerű tehát megvizsgálnunk, milyen állapotban van a politikai elit (s itt semmiképpen sem mosnám össze a hatalmon és az ellenzékben lévőket), illetve a társadalom a parlamentáris intézményrendszerben való működés szempontjából, továbbá mifajta demokráciakép bontakozik ki a különféle tömegkommunikációs ágensek tevékenységéből. Ami a politikai elit hatalmon lévő részét illeti, a tavaly tavaszi választások óta saját legitimációjának hangoztatását tartotta egyik legfontosabb feladatának. A választások utáni helyzetben, a koalíciós kormány megalakulását követően mind a kormány, mind a koalíciós pártok előszeretettel hivatkoztak arra a népakaratra, amely őket juttatta kormányhatalomhoz. Az elmúlt másfél év uralkodó kormányzati frazeológiája a demokrácia és a parlamentarizmus jelen formájának a választók akaratára történő visszavezetése. A hatalmon lévők tanulási képessége talán ezen a területen mutatkozik a legcsekélyebbnek: ahelyett, hogy kialakították volna a demokráciának a társadalom irányában is képviselhető, hiteles képét, örökösen a legitimációra hivatkoztak. Nemigen tettek kísérletet arra — vagy ha igen, nem sok sikerrel —, hogy mit is jelent a demokrácia a mindennapokban. Magát azt a beszédmódot nem tanulták meg, amellyel egyáltalán megszólítható, a kormány iránti megértésre késztethető a társadalom. Az ellenzék helyzetét szempontunkból az határozta meg, hogy kezdettől szemben állt a koalíció keresztény-konzervatív vonalával. Ebből az is következik, hogy
