Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)

1991-04-19 / 8027. szám

MARIA SOM ES AN

A hét

1991. Április 15.

SS

„Ez nemcsak magyar ügy volt“

Az elmúlt hónapban élénk vita folyt 1848. március 15-e jelentőségéről. Ezen a napon kezdődött a magyar negyvennyolcas forradalom s vele együtt az is, amit szabadságharc néven tart számon a magyar köztudat. Ez tragikus véget ért, mármint azok szemével nézve, akik végigharcolták; de vajon, távolodva az időben, nem tekinthetjük-e ma már győzelemnek, mivel — hasonlóan a több mint száz évvel későbbi, 1956-os események történelmi jelentőségéhez korunkban — az „új idők" eszméi, szelleme előtt egyengette-az utat, és lehetetlenné tette, hogy az anakronisztikussá vált gazdasági és politikai szerkezetek változatlanul fennmaradjanak.

Mivel a szabadságharc csatáinak jelentős részét Erdélyben vívták, s a forradalom az elődök egész nemzedékének életét érintette, érthető, hogy az utódok ragaszkodnak az évforduló megünnepléséhez; jobban mondva az emlékezéshez, mert ahogyan Szőcs Géza szenátor mondotta: 1848—49 egyaránt eltöltheti büszkeséggel és gyásszal az emlékezőket.

De mivel a szerencsétlen történelmi végzet úgy akarta, hogy az erdélyi románok és magyarok szabadságharca — bonyolult történelmi okok egész szövevénye miatt — a barikád más-más oldalán játszódjék le, nem voltak kevesen azok, akik kétségbe vonták, hogy itt és most alkalmas lenne az idő március 15-e megünneplésére. Vitatták a parlamentben, a sajtóban, az utcán. Minthogy a véleményt nyilvánítók többnyire nem a kérdés ismerői, hanem inkább félműveltek közül kerültek ki, azért a viták, szónoklatok, parlamenti prókátorkodások gyakran hamis történelmi mezben jelentkeztek, és helytelen, a tárgytól idegen érvelésük rossz irányba vezetett. Szeretném tudni, hogy azok közül, akik olyan hevesen hallatták a szavukat ebben a kérdésben, hányán kaptak volna elégséges osztályzatot egy meglepetésszerü iskolai dolgozatíráson, amelynek témája 1848 eseményeinek pontos íeírása lett volna.

Persze, az utókor gyakran ítéli meg más-más nézőpontból a múlt eseményeit. S a mód, a sokféle szempont amelyek szerint egy bizonyos korszak letűnt korok történelmi tényeit értékeli, egyáltalán nem mentes bizonyos érdekektől. Mi dönti el végső soron történelmi események utólagos „értékét"? A belőlük kihámozható tények, eszmék, szándékok, pillanatnyi újdonsága? A kiolvasható következmények? Az azonnaliak? A későbbiek? „Emblematikus" jelentésük? Vagy az „azonnali fogyasztásra", demagóg felhasználásra legalkalmasabbak? A kérdés újra meg újra terítékre kerül, t most legutóbb — március 15-e alkalmából — sem tettünk egyebet, mint azt, hogy újra elővettük, más összefüggésben, a régi témát, amelyet nemrég a franc’a forradalom kétszázadik évfordulója is felvetett. Az értelmezések elemzése — • történelmi tények befogadásának elmélete — a jelentések és következtetések sokféleségével kénytelen számolni, tekintetbe véve az értelmező látókörét, ideológiai vagy pragmatikus beállítottságát. A sokféle nézet számbavétele pedig el nem hanyagolható és le nem becsülhető, mert Braudelt parafrazálva: „az egész történelem a miénk“.

De ha mindezt tekintetbe véve élénk érdeklődéssel kísértük — elkülönítve egymástól az objektív és szubjektív, a történelmi és politikai szempontokat — mindazt, ami az utóbbi időben március 15-ről elhangzott, pontosabban, hogy mit jelent nekünk, románoknak március 15-e, akkor nem érdektelen az sem, hogy a múlt felé fordulva megnézzük, hogyan fogadták az eseményeket a korabeli románok. ‘

Hogy milyen álláspontot foglaltak el a forradalomban a kor nagy személyiségei — Bárnujiu, Áron Pumnul, Bálcescu, Eftimie Murgu, —, az eléggé közismert. Itt most egy csaknem elfeledett erdélyi emlékíró, Iosif Sterea gulutiu (1827—1911) önéletírását ismertetném. Nevezetes mócföldi család leszármazottja volt, Alexandru Sterea $ulu(iu metropolita unokaöccse, a balázsfal'ú román iskolák alapítójának, Petru Pavel Áronnak rokona és gyermekkorától közeli barátja, Iskolatársa, később első életrajzírója Avram láncúnak. A forradalom sok forró pillanatának tanúja, előbb Budapesten, a márciusi napokban, de később is, a Nyugati Érchegységben, 1848 összecsapásai során.

Egy hosszú közigazgatási és jogászi pálya után — Küküllővár alispánja, az úrbéri bíróság ülnöke, az Albina bank elnöke volt — a század végén, amikor évtizedek múltával leülepedtek az eszmék és csitultak a szenvedélyek, és a forradalom mérlege következményeiben is nyilvánvaló lett, $ulutiu visszaemlékezik ifjúsága éveire, amikor a negyvennyolcas „Budapesten senki sem viselt a kalapján olyan hosszú vörös tollat", mint az abrudbánvai román diák.

„1847. Ebben az évben, jogi tanulmányaimat befejezvén, Pestre mentem a műszaki tudományokkal megismerkedni. Abban az időben kevés erdélyinek adatott meg, hogy külországokban tanulhasson, románnak egyáltalán nem. Azon esztendőben zajlott le a nevezetes képviselőválasztás, s az életre-halálra szóló küzdelem a konzervatív Szentkirályi és az akkor igen népszerű Kossuth között; ez utóbbi programjában ' szerepelt a jobbágyság felszabadítása. A választási gyűlésen jómagam is ott voltam, mint nemesember, és reá ad•tam a voksomat.

1848-ban résztvettem a budapesti eseményekben, Murgu és Táncsics kiszabadításában, akik politikailag voltak elítélve. Egészen áthatottak a kor nagy jelszavai, mint: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség“, s amit a Francia Köztársaság külügyére, Lamartine mondott —, hogy „ a szláv tengerben a románok és magyarok jelentik a zöld szigetet" — énbennem mélységes visszhangra talált. Leveleimet, miket e szavak hatására írtam, felolvasták oda