Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-15 / 8023. szám
Magyar Nemzet, 1991. április 10 a A politikai kultúra hiányosságai közelmúltban a Magyar Nemzet a Kisgazda Párt egyik eminens képviselőjével készített interjút. Ennek során a megkérdezett honatya többek között így nyilatkozott: „Egyre inkább kezdem felismerni annak a hatalomnak az arcát, amely kialakulóban van. Nevezetesen a végrehajtó hatalomét... Ügy látom, hogy a kormány vertikális, központi hatalmat kíván kiépíteni, a ennek már megvannak a működési és tulajdonjogi keretei. A diktatúra után ebben az átmeneti diktátorában nem lehet tovább tűrni...” E szavak, az interjú egyéb kitételeivel egyetemben természetesen elsősorban a kormánykoalíció vezető pártja és a kisgazdák közötti viszony február végén kialakult állapotával kapcsolatosak. Ha ez a konfliktus is számos tanulsággal szolgál, most mégis egy ,másik jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. A fenti idézet ugyanis tipikus tünete annak az aránylag széles körökben elterjedt fogalomzavarnak, mely éppúgy érinti hatalom, a legitimitás, vagy az államiság koncepcióit, mint a demokráciában elfogadott politikai játékszabályokról kialakított elképzeléseket. Ez a szellemi zűrzavar azután természetesen megnehezíti a korszerű intézményes demokrácia követelményeinek felismerését is. Az alábbiakban a fenti idézet két ilyen káros gondolatát szeretném elemezni. Legelőször is nem tévedés, hanem hiba — sőt vétség — átmeneti diktatúrának’ titulálni egy demokratikusan megválasztott hatalmat, mely mind ez ideig betartotta a működését szabályozó alkotmányos előírásokat. A törvény által garantált szólásszabadság természetesen biztosítja még azt is, hogy egyes politikusok akár a pártdiktatúra emlékére apellálva próbálják a közvéleménnyel megosztani koalíciós partnerükkel szemben érzett csalódottságukat. Az „igazi” demokrácia szellemével azonban nehezen egyeztethető össze az efajta olcsó demagógia. Csak a posztszocialista Kelet-Európábán sajnos nagyon H elterjedt „lumpen" demokrácia fennmaradását — terjedését szolgálják azok, akik ilyen eszközöket használnak. Az itt felmerülő — a politikai etikát érintő — vétség mögött e , „balkáni” politizálás szellemi restsége, a politikai kultúrálatlan- ! ság zűrzavara tesped. Esetünkben egy fogalomzavar cinikus kihasználásáról van ezó. Amikor a nyilatkozó képviselő ez „átmeneti diktatúra” kifejezést használja, egy olyan fogalmat alkalmaz a .politikai élet, s közelebbről a kormánykoalíción belüli viszony jellemzésére, mely a valóságban csupán a társadalom és a hatalom viszonyára érvényes. Hiszen diktatúra ott van, ahol a hatalom a lakosság megkérdezése és beleegyezése nélkül működik, s ahol felelősségét nem lehet számonkémi. Ellenkezőleg, a szűkén vett politikai életen belül tapasztalható jelenségek esetében a diktatúra fogalmának használata nem releváns. Főleg akkor nem, ha az illető társadalom demokratikus Intézményekkel rendelkezik. Ez esetben a politikai szférán belül kialakult helyzet a politikai szabadverseny függvényeként jelentkezik. A különböző pozíciókat tehát a politikai csoportosulások között kialakuló erőviszonyok de' liniálják — illetve ezeknek az erőviszonyoknak a változása, alakulása. A demokrácia logikája szerint tehát normális jelenségnek tekintendő az, hogy a választásokon nyertes párt felhasználja a társadalom támogatásából eredő politikai erejét, s hogy kapcsolatait e szerint alakítja: mind az ellenzék kel szemben, mind a vele koalícióba lépő kisebb pártok esetében. Baj — kormányválság, anarchia, tehetetlenség — éppen abból származik, ha a demokratikus választásoknak nincs egyértelmű nyertese, ha a nyertes párt nem képes megfelelően érvényesíteni a választóktól kapott politikai tőkédét vagy ha ezt a tőkét ügyetlen politikája következtében elherdálja. A többpártrendszer különböző pártjai jközött fennálló viszonyt tehát nem lehet — nem szabad — a „diktatúra” fogalmával jellemezni. Különösen egy olyan országban nem, amely most tanulja a demokráciát, és ahol az efajta olcsó demagógia könnyen találhat megértő fülekre. De a teljesség kedvéért még azt is fontos leszögezni, hogy Itt ,/diktátoráról” még átvitt értelemben, még jelképesen sem lehet beszélni. Demokratikus közegben a kisebb koalíciós partnerek soha sincsenek egyoldalúan kiszolgáltatva a domináns politikai erő önkényének. Hiszen ez utóbbi maga is rá van szorulva partnereire, amelyek így mindenképpen többet „kapnak”, mint amennyit e politikai erőviszonyok mechanikus alkalmazása mellett remélhet, tek volna. Többek között a kormányban való részvétel bizonyítási lehetőséget, a közvélemény előtti szereplést, egyszóval .hatalmi” pozíciót biztosit a kis pártoknak. Véleményem szerint az FKGP éppen a koalíciós részvétel adta lehetőségek kihasználásában bizonyított nagyon Is rosszul. Nem ismerte fel a számára nyíló alkalmat, pedig az lehetővé tette volna, hogy megszabaduljon egyoldalú és Irreális programjától és az ebből eredő retrográd politikai elképzelésektől — azaz, hogy ,/nosztalgiapártból” a modern magyar demokrácia egyik progresszív csoportosulása legyen. Ehelyett csökönyösen elkötelezte magát egy „keleti” típusú demagógia mellett, de közben még ahhoz sem volt elég karakán, hogy lemondjon a hatalomban való részvétel vélt előnyeiről. , Ezt a magatartást semmiképpen sem lehet a meghirdetett programoz való hűség, a politikai becsületesség számlájára Írni. Becsületesség helyett szűklátókőrűségról, öomirt csökönyösségről, j felelőtlen magatartásról, az ország érdekelnek fel nem ismeréséről kell beszélni. A politika a nemes értelemben vett pragmatizmus, az alkalmazkodás, a helyzetfelismerés, a társadalmi összérdek érvényesítésének technikája — művészete ... De Gaulle tábornok, aki 1956-ban úgy került vissza a hatalomba, hogy az őt éltető algériai franciáknak kijelentette: ^Megértettem önöket”, végül is felismerte, hogy Franciaország felsőbb érdeke megköveteli az összes francia gyarmat felszámolását, beleértve Algériát Sajnos, a mai magyar kisgazdák nem művészei a politikának, a politikai gondolkodásuk is zavaros. Ez azonban nem mentség arra, hogy egyik vezető személyiségük „átmeneti diktatúrának” titulálja a végre megszületett új magyar demokráciát... Ha különben itt valamit a vezető kormánypárt szemére lehet vetni, az éppen az, hogy nem állította elég korán és elég erélyes módon világos választási alternatíva elé partnerét, s hogy így lehetővé tette annak egyre felelőtlenebb és káros fellépéseit. A második fogalomzavar a végrehajtó hatalomról alkotott toképzelésekkel kapcsolatos, a az Itt felmerülő félreértés, sajnos, a magyar közvélemény elég széles rétegeit érinti. A fent idézett Interjúban mint botrány szerepel a következő megállapítás: „a kormány vertikális központi hatalmat kíván kiépíteni ..ennek keretében „meglesz minden minisztérium megyei hivatala”, s a megfelelő „vagyonpolitikai irányelvek” és „tulajdonjogi keretek” is megszülettek. Bárcsak így lenne. A valóságban éppen az a baj, hogy Magyarországon a kormány nem képes kiépíteni a folyamatosan és racionálisan működő állam központi és helyi gépezetét, hogy akaratát nem tudja hatékonyan megfogalmazni és érvényesíteni, hogy döcög a tőrvényelőkészítés' .' és a törvényhozás menete, hogy
