Hitünk, 1983 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1983-10-01 / 10. szám

A hiba ott van, hogy saját cselekedeteinkre és igazságunkra akarjuk visszavezetni üdvösségünket, nem pedig Isten akaratára. Fém akarunk tudni arról, hogy üdvbizonyosságunk nem tölünk függ. Ennek egyetlen orvossága van. El kell fogadnunk, hogy ^üdvösségünk alapja Isten igazságossága". Isten igazságos s ágán azt á kegyelmi megnyilvánulást értjük, mellyel bennünket tesz igazzá. Luther szerint tehát ne szánitson üdvösségre az az ember, akit Isten nem tett igazzá.

Honnan tudja az ember, hogy Isten öt megigazította9 Onnan, hogy bűneit megbocsátotta, s bünbocsánatát az 0 igéjében mindenkinek nyilván közli. Az üdvösség kérdése tehát akkor válik egyre világosabbá, mikor már mögötte döbbenetes feketeségében elhelyezkedett a személyes bűntudat. Aki átélte Isten megbocsátó kegyelmét és atyai jóságát az már személyes közösségbe lépett Istennel.

Amikor Luther a kegyelmes Isten után vágyódott, akkor az üdvösség után is vágyódott. Mégis állandóan félt és rettegett. Luther tehát átélte lelke mélyéig Pál apostolnak azt a paranesszerü tanitását, hogy "félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket". (Eil. 2:12)

Luther az emeriség szivére helyezi, hogy az üdvösség kérdése nem elméleti, hanem a megtérésnek kézzelfogható gyakorlati kérdése. A naponkénti bűntudat és bünbánat naponkénti megtérésre kényszerűi az embert.

üdvösségünket nem épithetjük másra, mint Isten igéjére, mely Krisztus áldozati halálát sohasem hallgatja el. Megváltás és' hit - ezek helyezkednek el- 4 -