Hitünk, 1976 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1976-04-01 / 4-5. szám
A CSÖND Nagypéntek ¿é húsvét Három gonosztevő a keésztén, kis idővel a halál előtt... ? Mi a háborúhoz képest? Ott nap, mint nap, ezren estek arcra, amikor kardok és lándzsák vasa tépi fel a friss húst és utat vág a forró piros vérnek Ez itt semmi sem... Nyögés, sírás, búcsúszó... ki hallja már? A katona fellöki a lándzsát, mélyen, a szív táján, a megfordított karddal rácsap a térdekre, reccsen a csont, azután vége . A százados összeszedi embereit s leballagnak a kaszárnya és a kantin felé. Elborul az ég? Csak jönne már az a kis eső, hogy megtelnének a patakok és jóllakna a föld, az ember sem szomjas annyira olyankor, s ha a láb a inzben toccsan még a mellűért is könnyebb lesz tőle. Remeg a föld? Hadd hasadjon, csak éppen itt ne... Pillanat az egész, mert az élet is csak egy pillanat. Vér és pénz, babér és sült hús, bor és nő ez a katonaélet... A többi A Koponyák-hegyén senki sincsen. Se élő, se halott. Letört gallyak mutatják, hol tolongott a nép. Keselyűk sikoltoznak s kárvallottéin keresik a mindennapra valót. Róka sompolyog gyanúsan szimatoló orral és dühösen fúj az éhes sakálra. Három keresztfa hever a földön, helyéből kilökve, egymásra dobálva. Már nem fontos egyik sem. Jeruzsálemben pezseg az élét. Éppen úgy, mint annyiszor máskor. A csók, csók marad, az éhség éhség, a gyűlölet gyűlölet s a szeretet szeretet. Anyák szülnek és halottak jélett kezdődik a sirató ének... Pedig ez az egyetlen nap, amelyen se égnek, se földnek nincs Krisztusa. Csak a pokolnak, amelybe alászállott dicsőségesen! Szombat volt... AZ ÉLET FÉNYE Hajnal. Madárcsipogás, fütyülgetés, turbékolás. Hangyák serege túrja már a földet. A fák szelíden hunyorgatnak s alázatosan várják, jön-e. legalább kiest szellő, csiklandozó, ébresztgető. A homály mindig inkább szakadozik, pára száll fel o. földről gőzölögve, fáradtan és foszladozva. Egy magános sas lustán kering. Azután egyszerre kibukkan a Nap, szétlövi sugarait és fénybe borítja a hegyet és a várost. Az Arimáthiai József kertjének harmatos földjén Magdalai Mária térdre esett. A sír, amelybe Jézust temették, nyitva állt, a kő elhengerítve feküdt oldalt. Belül még borongott a homály, de kívül minden, minden ragyogott az élet fényében. Húsvét volt! Jézus, a Krisztus — feltámadott! ERŐS VÁR semmi... Várady Lajos
