Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 2. szám - Jékely Zoltán: „Az igazi messiásodás” (Emlékeztetés a 25. éve halott Adyra)
66 Jékely Zoltán felüleltet engedett ellenfeleinek és kezükbe könnyen forgatható, magagií^ártotta fegyvereket adott. Ilyen fegyver volt például az, amit általában „értelmetlenség“-nek szoktak emlegetni, idézvén rá főképpen a Fekete Zongorát. Való igaz, hogy némely verse értelmetlen lehetett korának, mert Ady hajhászta a szimbólumokat, szerette a burkolt értelmű, képletes beszédet. Ahogy életmódjában a Baudelaire-Verlaine-i attitűdöt túlozta — saját rovására — úgy hajtotta túl műveiben is, az ő idejében már lehanyatlott francia költői irány, a szimbolizmus elemeit. Fiatalságát minden jel szerint ezek a kissé félreértett, túlságosan komolyan vett „Hőtel Pimodan“- beli pózok és a megelőző kor önpusztító francia költőinek kötetező példája kormányozta; s mire a pózokat legfőbb ideje lett volna levetkeznie, már vérévé váltak — kénytelen-kelletlen következetes kellett hogy maradjon. Életét ekkép szépen „eltavaszolta“. De ha már az Ady-pózoknál megálltunk, vegyük szemügyre, legalább érintőlfeg, alkatának másik fő-fő jellemvonását, a földi dolgokkal való telhetetlenséget, a lehetetlent ostromló emberfelettivonást. Sok más nyugtalansága között, elsősorban ezek az ő „istenülő vágyai“ nem hagyták békében. Hasonlítható ebben mediterrán kortársához, akinek boldogságból, dicsőségből, szerelemből többet és szebben mért az Isten, sőt ráadásul majdnem kétszer akkora élettel is megajándékozta: D’Annunzióhoz; mert ők ketten a nietzschei fel- újítálsban Európaszerte jelenlévő antikvilágbeli emberfelettiséget, félistenszerűséget körülbelül egyforma fokon és módon keresték. Az itáliai, habár életével és nem művével, a lehetetlenhez, a csodához magyar sorstársánál egy fokkal közelebb jutott, pályáját mégis a nagy csalódottak „sono infelice“ sóhajtásával fejezte be; Ady pedig, mint egy kései, eltorzult Empedocles, a züllés Etnájába vetette magát. Ez a körülmény szintén hozzájárul ahhoz, hogy sokakat, a művészet jelenségeit is elsősorban etikai mértékkel mérőket, eltávolítson, vagy egyáltalán, közel se eresszen magához. De HÜSZONÖT esztendő nagy idő, még halottnak is nagy: az ember, a porhüvely elporladt, a test igévé lön; csak a mű maradt meg, az Ady-mű, mely évszázadunk költeményes maradványai közt legmaradandóbb. Aki összegyűjtött verseit olvasgatja, némi fáradság ellenében hamarosan könnyűszerrel el tudja választani a yóz Adyjától a vér Adyját, a szerepjátszó, félistenkedő költőt az őszinteség emberétől. S akkor tudja meg csak igazán, mekkora volt, milyen csodálatos volt az igazi költő benne, mennyivel több, mintsem attól kellene félteni, hogy idővel saját pózai és emberi foltjai el tudnák homályosítani. A nagy rosta érezhetően neki kedvez: minél több ocsúját hullatja ki, annál jobban aránylik a tiszta magvak pazar s még így, rostáltan is, alig megmérhető garmadája. Ö is azokhoz a költőkhöz tartozik, akiknek teljes műve „kevesebb“, mint szemelt, válogatott javakia-
