Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 2. szám - Jékely Zoltán: „Az igazi messiásodás” (Emlékeztetés a 25. éve halott Adyra)
^yAz igazi messiásodás“ 67 dásuk. (Ugyanezt, hog3^ egy egészen közeli és friss példát említsek, Reményikről is el lehet mondani). A teljes mű irodalomtörténészeknek való, akik álság és valóság, korjelenség és korfeletti értékek közt könnyebben tudnak eligazodni; de egyáltalán nem alkalmas az átlagolvasók meghódítására, sőt néha, mint Ady esetében is, ehde- genítésre vezethet. Aki azonban kikalászolta magának a jobbik Adyt, a nagy Ady-florilégiumot, az biztos lehet benne, hogy a legszilárdabb magyar költői halhatatlanságba kapaszkodott bele; olyan kincsnek, hogy ne mondjam: valutának, birtokosa, melyet semmiféle világnézeti infláció, művészeti új-hitűség, meg nem kisebbíthet, át nem értékelhet. Az „élet teljes kórusát“ hallgathatja, melyben ott sír a nemzeti fájdalom, a szociális igazságkeresés, emberi gyógyulás és gyógyítás-vágy, az Istennel való fájdalmas pereskedés, a szerelmi gyötrődések szólama — s mindez olyan fokon, ahogy azelőtt s azóta senki sem szólaltatta. Avagy volt-e még költőnk, aki a magyarság ügyének, vagy a Dunamedence népei sorsának úgy végére látott volna, mint Ady Endre? Kis népek sorsát ki fogta meg jobban, mint ő? (— most hirtelen csak a kevésbbé ismeretesek közül való: Dal a Hazugságházból című versére utalok, melyben a Paprika Jancsik és Pintye Gligorok közös tragikuma felett borong.) Volt-e valaki, aki úgy tudta volna versben követelni a társadalmi megújulást, a csökevényes állapotoktól való elszakadást? Hát aki a szerelmet, sokak fő-fő életbeli ügyét, a férfi és a nő kietlen harcát olyan marcangoló őszinteséggel, tudósnak is beillő experimentális elmélyedéssel tárta volna apróra fel s olyan fúrorigmenő mindentkimondással panaszolta volna? (Listára nincs hely, ezúttal csak az Elbocsátó szép üzenetet, A nagy Híd c. verseket említem, példaképpen.) S a messziről jövő, elkéső népek s emberek örök Nyugat-vágyakozását hitelesebben és jellemzőbben ugyan mik mutathatnák meg, ha nem az ő Párizs-versei ? A NEGYVENEN ALIG VOLT TÜL, amikor meghalt. Utolsó, még életében kiadott kötetében, a Halottak Élén címűben, úgy mutatkozik, mint aki nagyon is győzi szóval, kifejezésbeli egyenértékessel könyvelni, naplózni az első világháború apokaliptikumát. Sőt, ami a legcsodálatosabb, éppen ebben az utolsó kötetében, jelentkeznek a várva-várt, általános egyszerűsödés, az ige megtisztulásának tünetei. Elmondható róla, hogy éppen amikor az apokalipszisről beszél, akkor a legközérthetőbb s a legvilágosabb. (Pl. A rémnek hangja, A nagy tivornyán. Emlékezés egy nyáréjszakára, Nó- tázó vén bakák stb.) Nem arra bizonyíték ez a tény is, hogy ez az emberi rom még költői fejlődésben volt? Nem gondolhatnánk-e joggal arra, hogy ha még vagy húsz évig élhetett volna, verseinek még nagyobb részét lehetne a „fiatalkori zsengék“ osztályába sorolni, hogy ama bizonyos „értelmetlenek“, túlságos bizarrak, mesterkélten szógyártók is mind ide kerüljenek?
