Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Szabó István: A magyarság híre külföldön
A magyarság hire külföldön 49 Általában kiküldött magyarjaink folyvást hazabeszéltek, nem a franciáknak, hanem az otthoni előítéleteknek s gyakorta az illetékes minisztériumoknak.« Nos, a nagy vitának érdemes hozzászólói máris egész adathalmazt hordtak össze, melyek e sorok írójának megjegyzéseit is beleértve, csupa negatívumokat sorolnak fel. De megvan az a közvetlen és gyakorlati hasznuk, hogy a tapasztalati tények, valamint a tennivalók tekintetében külön-külön szektorokra mutatnak rá, s aki komolyan, de nemcsak elméletileg kíván foglalkozni a kérdéssel, az a megadott csapáson elindulva nagyon könnyen ankéttá szélesítheti a vitát, az egy és ugyanazon tárgykörbe eső tapasztalatok minél nagyobb tömegének összegyűjtése végett. BE KELL AZONBAN MUTATNUNK egy — vélemén3rünk szerint — kevéssé indokolhatóan derűlátó megnyilatkozást, a Zolnai Béláét (»Hírünk a világban«. Magyar Nemzet, 1943 december 19., 7. 1.), amely az eddigi hozzászólások közt az egyetlen — sui generis — pozitív látású és hangú. „Illyés Gyula nem sok jelentőséget tulajdonit annak a büszke meggyőződésünknek, hogy mi védtük meg a nyugati kereszténységet a barbár Kelettől. Szerinte ezt még sok más nemzet elmondja magáról. Elmondani elmondhatja, ma, 1943-ban, de hol voltak a trianoni kis nemzetek nemzeti öntudatuk fokán és államiság nélküli állapotban, amikor rólunk Nyugaton az a háromszáz évvel ezelőtt már létező szállóige keletkezett, hogy Magyarország a Nyugat védőbástyája!“ ........tudjuk, hogy Jean Le Maire de Beiges, tizenhatodik század-eleji francia költő mondja ki először a szép igét; Magyarorság a kereszténység védőbástyája. És a szó visszhangzik Guillaume du Bellay-nek János magyar királyról szóló beszédében (1556), a század végén Turnébe és Henri Estienne latin verseiben; Pannónia Európáé stabilis columna, Európának szilárd oszlopa... Anne de Foix és Ulászló magyar király meny- nyegzőjét francia versek ünnepük... A példák még számosak.“ A példák valóban még számosak, s hasonlót, szinte ki mennyit akar, annyit sorolhatna fel. Mint ahogy Zolnai fel is emlegeti még, hogy Bayle szótára Dürert már magyar származásúnak ismerte, hogy »a Corvin könyvtár irodalmának napjainkig terjedő nemzetközi bibliográfiája egész kötetet tölt meg« stb. Mindez igaz is, csak éppen hatásában^ élő és ható mivoltában, nem vonatkozik a jelenkorra s nem vonatkozott — rengeteg bizonyság szerint — már a múlt század utolsó évtizedeire sem. Ez a jó hírünk a középkori magyar hatalom fényéből származott, de, az idők folyamán a világ emlékezetében alámerült, eltűnt s átadta helyét egy, ha nem is minden egyes esetben ellenséges, de semmiképpen sem ennyire hízelgő hírnek. Időben körülbelül akkor, amikor egyfelől szabadságáról lemondani látszott, másfelől meg, amikor ellenfeleinek sikerült, már a modem időkben, hallatlan ügyességgel, bizonyos »kapóra jött« európai áramlatok, mint a nemzetiségi elv sodrában a maguk irányába hangolniuk a világ véleményét. Megint csak azt kérdezhetjük: ki az a külföldi, aki a szétszórt és a történelembe visszanyúló, mellettünk szóló megnyilatkozásokat összeszedi?! De ne