Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 3. szám - Szemle - Entz Géza: A székelyföldi ösztöndíjas festők kiállítása
■1 Szemle 177 sietnek a munkából hazafelé. Élénk mozgásukat a szürkület puha párája fonja be. Az ismétlődő taglejtések fokozzák ugyan a ritmust, de még nem elég teltek. Ezért kissé imalmasan hatnak épúgy, mint a fűzfák merev levelű lombozata. Ha Muhoray dekoratív érzéke hajlékonyabban, rugalmasabban fog megnyilatkozni, képeinek hatása teljessé válik. Hidegebb, tartózkodóbb színei után még közvetlenebben érezzük Ferenczy Júlia csendesen parázsló tónusát. „Tolvajos tető“ című festménye barnának, zöldnek, kéknek lágy és mégis erőteljes színakkordjában fogant. Meleg, lélekkel teli kép, mely a művész új koloritjáról ad hírt. A „Konfirmáló leány“ rendkívül finom formaadásával és kellemes színösszeállításával tűnik ki, de rajta még mindig a pasztellekről jól ismert lila és vörös fanyarabb együttese uralkodik. A „Tolvajos tető“ megszabadult ettől s ezért Ferenczy további fejlődését ezen az úton várjuk. Képeinek erdélyi zamatú lírája Gy. Szabó Béla műveiben férfias zengéssel csendül meg. öt kiállított művének hatását a szerencsés elhelyezés csak fokozza. A két szélen egy-egy fametszet foglal helyet (Disznópásztor, Átkelés a Nyárá- don). A művész „fehér“ korszakának e kiemelkedő termékei a víz állhatatlan mozgását kényszerítik a fametszet szigorú keretei közé. A fekete alapot a rohanó patak sűrűn felvillanó vízszintesei szántják fel. Ezeket szeli át a keményen kopogó zápor ferdén csapódó függönye. A merev vonalak e könyörtelen összeütközésében tör magának utat a konda és a pásztor. A fehér és fekete egyenlő erejű viaskodása jellemzi a málsik fametszetet is. Szabó eleinte alig használta a fehéret és e szín szerepét a legkisebbre szorította. Mostani metszetei a világosság felé haladnak, de mennél inkább megközelítik, annál hevesebb küzdelmet vívnak a sötéttel. A fametszetek hatalmas drámája költői szépséggé és egészséges humorrá csendesül az általuk közrefogott két szénrajzban. Az egyik egy bájos székely leányt ábrázol (Juliska). Puha, álmatag arca síma tükrén szigetként emelkednek ki a száj, az orr és a melegfényű szemek. A másikon egy kis kondásgyerek jelenik meg. összehúzott szemei mögül gyanakvás és egészséges csintalanság lobog felénk. E rajz egyike a legpom- pásabban sikerült jellemképeknek, melyet a művész valaha papírra vetett. A két üde szénvázlat között izzik fel a „Szilvaízfőzés“ meleg vörös tónusai. A friss pasztellszínek életerőtől duzzadnak, hatásuk a fehér-fekete metszetek és rajzok közepette megkettőződik. A székely táj és ember komoly alaphangulata ragadja meg Duray Tibor képzeletét. Az erdőben járó favágók mintha külső és belső mivoltukban maguk is hozzátartoznának a vadonhoz. Figyelemre méltók női tanulmányai is (Fonóasszony, öreg asszony). Szép és könnyed Éless István három kis vízfestménye. Az „Eső utón“ című a francia impresszionistákat juttatja eszünkbe, de csak technikájával, a formák és színek hangulata a Székelyföldet idézi. Határozottan érdekesek Kun István tájképei, noha mi sem árulja el rajtuk székely vagy akár erdélyi eredetüket. Színbeli szerkezetük a barna és a kék ellentétének végletes kihangsúlyozásában rejlik. A sötét dombok és szántóföldek fölé világos, de mégis nehéz, sűrűkék égbolt borul. A két tónus éles összeütközését olykor kopasz fák nyújtózkodó ágai enyhítik. Lenn egy-egy ház, fenn egy-egy felhő fehér foltja villan meg. Nagyon jó lenne, ha a művész a fojtó komor tónust úgy, mint a bemutatott képek egyikén meg is tette, néhány élénk színnel feloldaná. Sajnos, a többi huszonkét festő sem általános művészi, sem sajátos erdélyi szemszögből nem tud kielégíteni. Pedig vannak közöttük nem mindennapi tehetségek. András Lászlótól és Csehi Pogány Istvántól sokkal többet vártunk, mint amennyit adtak. Hintz Gyula és Klie Zoltán saját modorosságukba fulladtak. Képeik szín- és formatobzódásában elvész a komoly valóság és kialszik a lélek melege. Mágori Vargha Béla festmé-
