Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Ifj. Takács Miklós: Külföldi könyvek a románokról
16 Ifj. Tákácsy Miklós szerű megfigyelő. Ütleírása sok vonatkozáBban tanulságosabb, mint bármilyen tudományos munka, talán éppen azért, mert közvetlenebb és egyszerűbb. Megfigyelései tehát igen értékesek, csak ott tér le erről az önmagának szabott útról, amikor bécsi hivatástudatot akar sugalmazni. Egy helyt ezt írja: „így néztünk mi, bécsiek, mindig délkelet felé és éreztük, hogy ott nagy feladatok várnak reánk, melyek persze csak akkor váltak időszerűvé, amikor az egységes Német Birodalom megvalósulása a szükséges feltételeket megteremtette.“ Ez a motívum újra és újra visszatér a kön5rvben: Bécs hivatása, hogy Délkeletem-ópa sorsát irányítsa. Ez a hivatástudat végigkíséri délkeleteurópai útján. De amit itt lát, teljesen idegen neki; más az életforma, más a nyelv, mások az emberek. Délkeleteurópa csak tetszik neki, de a délkeleteurópai sorsot nem érti meg. Az első kérdés, amivel elméleti síkon foglalkozik, a dákó-román kontinuitás elmélete és annak hatása. „A románok eredetét és néppé válását — írja az elején — mély homály fedi és ezt egy mítosszal hidalják át, amely a római — tehát latin — vér zavartalan kontinuitásáról szól.“ Később így folytatja: „Most már megvolt a gondolat (a dákó-román kontinuitás gondolata); ennek alapján követelték Nagyromániát és hogy megszerezzék, azokhoz a hatalmakhoz csatlakoztak, melyek mindig, minden téridegen („raumfremd“) konstellációt támogattak, ha politikai érdekeik azt kívánták. így született meg a háború utáni Románia, melynek azért nem lehetett állandósága, mert az alapja, a nép nem volt még abban a helyzetben, hogy a hirtelen ránehezedő súlyt elbírja. Nem saját győzelmei tették Romániát naggyá, hanem szerencsés politikai körülmények fújták fel. Nem azért csatolták Erdélyt és Déldobrudzsát Romániához, mintha a szövetséges hatalmak meg lettek volna győződve a román követelések jogosságáról, hanem azért, mert egyszerűen el akarták venni ezeket a területeket jogos tulajdonosaiktól. Húsz éven keresztül az volt a baja Romániának, hogy jelentős számú nemromán lakosság élt a határain belül és ezeket sem beolvasztani, sem pedig igazságos elbánásban részesíteni nem tudta.“ Scheibenpflug látja Nagyrománia életképtelenségét és kutatja az okát. „A megnövekedett országnak a különböző újonnan szerzett területeken nagyszámú román tisztviselőre volt szüksége, hiszen a németeket, magyarokat, bolgárokat és oroszokat a lehetőségig minden állami állásból kizárta és az olyan sok kisebbségi elemet ma- gábafoglaló állam fennmaradását csak úgy vélte biztosíthatónak, ha minden állásba »igazi« románokat tesz és a közigazgatást az ő kezükben központosítja. Amikor Nagyrománia az ölébe hullott, maga a románság sem politikailag, sem szellemileg nem volt eléggé érett, hogy egy ilyen terhet elbírjon. Évszázadokon keresztül éppen a többi népcsoportok képviselték a műveltséget és az ő soraikból kerültek ki újra meg újra vezetésre alkalmas emberek. Most egy parasztnépből, mely eddig többnyire még az iskolát sem ismerte, hirtelen egész hadseregnyi tisztviselőt kellett előteremteni és ennek nem lehettek más következményei, mint amelyeket fennebb elmondottunk.“ Erdélyben minduntalan találkozik a kisebbségi kérdéssel és a
