Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 2. szám - Magyar Figyelő - A vidék érvényesülése
Magyar Figyelő 123 csak látszólag szolgáló s nem egyszer csak bizonyos magánérdekek vonalába eső központosítás miatt nem szorulhat háttérbe a fejlődésre hivatott és fejlődésre képes magyar vidék. így Erdély sem s különöskép nem a Székelyföld. Az iparügyi miniszternek Erdélyben látnia kellett, hogy a Királyhágón túl az iparügy más értelmű mint a budapesti körzetben. Ügy véljük, hogy a fenti nyilatkozat megfogalmazásakor a miniszter is gondolt arra, hogy népünk keleti törzse, a székelység csak az iparosodás által őrizheti meg mostani nagy expanziv népi erejét; nemzetiségi vidékeken pedig az iparban messzeható és el nem hanyagolható magyar erőtartalék van. A túlzsúfolt agrárfoglalkozások köréből menekülő „népfelesleg“-nek meg éppen az ipar hivatott új kenyeret adni és új telephelyet nyújtani — miként erre a miniszteri nyilatkozat is utal, de hozzáfűzhetjük, hogy ugyancsak az ipartól várjuk az agrárfoglalkozások jövedelmezőbbé tételét, általában a közjóiét fokozását, helyenként a jólét megteremtését is. Tehát itt azért kell az ipar, mert az esetek nagy többségében ez az egyetlen népességpolitikai és nemzetiségpolitikai megoldás... Más magyar vidékek természetesen más nyomós érveket hozhatnak fel amellett, hogy a magyar iparnak szét kell települnie az országban, ha hivatását maradéktalanul be akarja tölteni. Szép és imponáló a központosítás szempontjából, hogy 1938-ban az ország közel három- százezer gyári munkásából Budapesten és környékén dolgozik 185.550, de egészségtelen fejlődés eredménye ez a hatvankét százalékos fölény. Mert íme Győrött c°ak 8000, Ozdon csak 7000, Salgótarjánban szintén csak 7000, Szegeden 5330, Pécsen 3700, Sopronban 3450, Debrecenben 2650, Miskolcon 1410 a gyári munkások száma, vagyis a magyar vidék legjelentősebb ipari gócpontjainak együttes munkáslétszáma sem haladja meg a tizenhárom százalékot. Röpke megállapítását idézzük (A harmadik út: A proletarizálódás megszüntetése és eiz ipar decentralizálása) : „A hagyományos falusi iparok a decentralizált ipar ősformái. Lehetőleg ezekhez kell visszatérnie a modern gyáriparnak is, hogy munkásainak és alkalmazottainak szilárd egzisztenciát biztosítson és éppen Svájc példája mutatja, milyen áldásos a gyáriparnak ez a struktúrája. Különösen így van ez ott, ahol az üzem vezetősége céltudatosan előmozdítja, hogy az üzemben dolgozók paraszti módon gyökeret verhessenek. Ismert és dí- cséretreméltó példája ennek a svájci Bally-cipőgyár. A cég telekhez, kis földhöz segítette munkásait és alkalmazottait, tanáccsal és hitellel saját otthonhoz és elegendő földhöz, azon felül olcsó áron faiskolához és legelőhöz juttatta őket, földjüket saját költségére trágyáztatja és fel- szántatja, saját szakfelügyelőivel tanácsot ad nekik, megtanítja őket a művelésre, előadásokat tartat, pályázatokat és kiállításokat rendez, alkalmas fejősteheneket, a helyszínen kipróbált vetőmagot és palántákat közvetít és gondoskodik az ilyen félparaszt egzisztenciák számára fontos aprómarha tenyésztéséről is. Különösen figyelemreméltó emellett az a körülmény, hogy ott nem úgynevezett gyári településről van szó, ahol a munkásokat a munkaviszonyon kívül bérszerződés is köti a vállalathoz és így kettős függőségben tartja. A gyári településnek ez a módja inkább ront, mint javít a munkások helyzetén, csak fokozza proletár függőségüket. A Bally-gyár esetében szó sincs ilyen patriarchális, gyámkodó és ezért joggal kifogásolt „jóléti“ intézményről. Ellenkezőleg, a cél az, hogy az üzem alkalmazottait saját házhoz és telekhez juttassa és így
