Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 2. szám - Bárdossy László: Két világ között
Két világ között 69 őket. S minthogy európai földön sehol sem vert igazán gyökeret, büntetlenül nem is távolodhatott el túlmesszire erejének tulajdon- képeni forrásától. A nyugat felé irányuló török hódítás korlátainak itt a másik oka. Ha valamely hadjárat túl messzire vezetett a török erők bázisától, a felvonuló sereg kimerült, sokszor részben meg is semmisült, mire az ellenség közelébe került. A szultánok szeme előtt elsősorban mindig az ázsiai és afrikai mohamedán népek meghódítása lebegett; az európai foglalásoknak, hódításoknak nem volt csak mellérendelt jelentőségük. A török az európai keresztényt lebecsülte, szinte azt mondhatni: megvetette. Gyűlölete a siita eretnek ellen irányult, ezt tekintette igazi ellenségének. A vallásos fanatizmus — az ozmán hatalom egyik legerősebb hajtóereje — játszott ebben szerepet. Ez okozta, hogy a velencei követek jelentése szerint a török katona szívesebben ment a perzsák ellen háborúba, mint keresztény népek ellen. A XVT. század második felében Perzsia különben is mind több gondot okozott az ozmán uralomnak. Kétségtelen, hogy a szultánok birodalma még II, Szulejmán idején is, egész arccal elsősorban Kelet és Dél felé fordult, éppen úgy, ahogyan V. Károly császári uralmát minden életérdeke a nyugathoz kötötte. A két birodalom érdekkörei súrolták, időnként egy-egy szakaszon metszették is egymást, de ellentétük korántsem volt életre- halálra szóló. Sokszor nem is valóságos érdekellentét állította őket egymással szembe, hanem politikai intrika és mesterkedés — »a diplomáciának ebben a klasszikus korában«, ahogyan Károli Árpád a XVI. századot nevezi. Ranke szerint a keresztény szolidaritás akkor szűnt meg, amikor a francia király nyíltan szövetségi szerződést kötött a török szultánnal 1536-ban. A kapcsolatok a legkeresztényibb király és a porta között azonban jóval messzebbre njnilnak vissza. Ferenc már a reá nézve olyan szerencsétlenül végződött páviai ütközet (1525. február 24.) előtt egy bizonyos Frangepán Kristóf által olyan üzenetet küldött a szultánnak, amelyben segítségét kérte a császár ellen. Amikor aztán Pávia után a francia király fogolyként Madridba került, a fiát régensként helyettesítő anyakirálynő, Louise d’Angouleme formális követséget indított Konstantinápolyba. Ezt a követséget ugyan Boszniában rablók lemészárolták, de a követ irományai mégis eljutottak a portára. Ferenc is megtudta, hogy anyjának követségét milyen sors érte s most már meg a fogságból ő maga küldött Frangepán Jánossal levelet a szultánhoz, amelyben Szolakzade török történetíró szerint egyenesen az volt a kérés, hogy a padisah Magyarország királyát leckéztesse meg, ami módot adna arra, hogy Ferenc ellenálljon a »spanyol királynak« s az elszenvedett sérelmet megbosz- szulja. Erre a levélre Szulejmán válaszolt is. »Paripánk fel van nyergeivé — írta — kardunk oldalunkon van éjjel-nappal«, amivel
