Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 12. szám - Guoth Kálmán: A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban
730 Guoth Kálmán a tótok már teljesen hozzásímultak a magyar életformához. Viszont, hogy a magyarság nem nyomta el őket, azt bizon5ntja, hogy népi állagukat maradéktalanul át tudták menteni az újkor századaiba. MINT EBBŐL A VÁZLATOS, futólagos áttekintésből is világosan látható, Mályusz egészen más oldalról igyekezett megközelíteni a kérdés lényegét, mint Szekfű. Eredményeik mégis csak egy kérdésben — igaz, hogy ott annál élesebben — állnak egymással szemben. Szekfű szerint a magyarság soha sem akarta asszimilálni »kisebbségeit«, Mályusz szerint pedig — legalább is a XI—XH. században — igen. Természetes tehát, hogy ezen — és csak ezen! — a ponton vitára került a sor.” A vita azonban nem vezetett eredményre. Szerény véleményünk szerint azért nem, mert mindketten — tanulmányának e részében Málsnisz is — a nemzeti kérdés síkján nézték a problémát: az ,,asszimiláció“-„nemzetiségi tolerancia“ ellentétpárral, mint létrehozó okkal akartak magyarázni olyan jelenségeket, melyeket hadi, gazdasági célkitűzések eredményeztek. Ez pedig annál feltűnőbb, mert hiszen — mint láttuk — Mályusz törekvése épen az volt — egész tanulmányának ez a vezérmotívuma —, hogy a »nemzetiségek« sorsában beállott változásokra a társadalmi fejlődésben keressen magyarázatot. Ez az ösztönös felismerés vezette el a XIII. század elején végbement »döntő fordulat« felismeréséhez, és helyes értelmezéséhez; ez az alapgondolata segítette hozzá, hogy a Xili—XV. század látszólag kusza tényei között és mögött meg tudja fogni azokat a célkitűzéseket, melyek e jelenségeket létrehozták. A XI—^Xn. század vizsgálatánál azonban — mindezek ellenére — letért erről az alapról; e kor »nemzetiségi politikai« jelenségeit nem a társadalmi fejlődésből magyarázza, hanem az ettől mintegy függetlenül dolgozó államhatalom tudatos és tervszerű eljárásának eredményeit látja bennük. Mi késztette Mályuszt erre az alapvető fontosságú módosításra? Ha azokat a térképeket nézzük, melyeket új anyagának illusztrálására, a Csehi, Németi stb. falvak elhelyezésére vonatkozóan felhoz, önkéntelenül is az a gondolat támad az emberben: ilyen nag3nnérvű szétszórás tényleg csak tudatos, tervszerű politika eredménye lehetett; még jobban megerősíti ezt az a tény, hogy királyaink valóban nem telepítették együvé a magyarral rokon „nemzetiségeket“; böszörményeket, besenyőket sem. Egyedül az erdélyi szászok nagyobb mérvű együvé telepítése nem támogatja kimondottan ezt az álláspontot. Mályusz szerint azonban legalább is nem áll ellentétben a fentiekkel; azt írja ezzel kapcsolatban: a XH. században »a szász telepeket nemcsak a különböző királyi ispánok hatásköre választotta el egymástól, hanem a ’ Szekfű Gyula: Még egyszer középkori kisebbségeinkről, Magyar Szemle, XXXIX. k. (1940) 169. s köv. 1. Mályusz Elemér: Az egynyelvű ország, Századok, 1941, 113. s. köv. 1. Szekfű Gyula: Népek egymás közt a középkorbein, i. h. i. 1.
