Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 12. szám - Guoth Kálmán: A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban
A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban 731 közéjük ékelődő régi magyar falvak, meg a sebesi székelyek földje is. Ily szétszórtan, megbontott népi területtel a szászság beolvadásra volt ítélve. Ettől a sorstól szabadította meg őt II. Endre 1224-ben, amikor a székelyeket s bizonyára a királyi megye népeit is kivonta köréből, területét egységessé tette, a különböző királyi ispánok hatáskörét megszüntetve a szebeniét terjesztette ki föléje, s egyetlen népelemmé fogva össze, terheit és kiváltságait egyetemlegesen állapította meg«.^® Ezek szerint tehát, ha 122.^-ben nem következik be a nagy fordulat, a szászok beolvadtak volna a magyarságba. Ha azonban tekintetbe vesszük azt, hogy a Csehi, Németi stb. falvak lakói a Xni. század elején bekövetkezett változások ellenére is feloldódtak a magyarság tengerében, világos, hogy az esetleges beolvadás szempontjából döntő súllyal esett latba: mennyire volt egységes és összefüggő a szebenvidéki szász település? Erre vonatkozóan Mályusz ezt írja: ».... a teljes asszimilációra törekvő politika alapfeltétele már az Andreanum előtt megsemmisült. A szebenvidéki, eredetileg széttagolt szász telepek ugyanis akkor olvadtak volna be a közéjük ékelődő magyarságba, ha ez náluknál nagyobb számú. Lehetséges, hogy már kezdetben sem volt a magyarság döntő fölényben, mivel Erdélynek ezt a táját a Dimán- túlhoz viszonyítva aránylag későn és gyéren szállotta meg a magyarság, más vidékek népszaporulatára pedig exponáltabb helyen, mint például a Székelyföldön volt szükség. De bármi volt is az ok, elmaradt a túlsúlyt biztosító népi utánpótlás, s így a magyar falvak, amelyek szerepe a széttagolás lett volna, II. Endre korára közbeékelődő nyúlványokká és szigetekké váltak. A király 1224-ben számot vethetett helyzetükkel, s mert jól tudta, hogy most még kevésbbé van módjában magyar rajok betelepítésével erősíteni őket, mint elődeinek a XII. században, kivonta lakosságukat a szászok gyűrűjéből. Ezzel megmentette őket az elnémetesedéstől.i^^ Ezek szerint tehát, ha 1224-ben nem következik be a nagy fordulat, a magyarok olvadtak volna be a szászságba. A két idézett rész láthatóan ellentétben áll egymással; s ez nem csak a szerző, Mályusz figyemét kerülte ki: elsíklott felette bírálójának, Szekfűnek a tekintete is. Pedig az ellentmondás nem egyszerű tolihiba: Mályusz XI—XII. századi koncepcióját alapjaiban érinti — s világosan mutatja egyszersmind azt is: hol van a „punctum saliens“? Nyilvánvalóan a szász kérdésnél. A n. Géza idejétől kezdve több hullámban betelepülő szászok egymásután szállták meg Nagyszeben, Újegyház, Nagysink, továbbá — nagyobbrészt még az Andreanum kiadása előtt — Kőhalom, Szerdahely, Szászváros vidékét, s ami döntő fontosságú: többé- kevésbbé összefüggő település formájában.** III. Béla már 1191-ben Századok, 1939, 387. 1. »* U. o. 395. 1. A kiemelés tölünk származik (Szerk.) ** E települések menetére Id.: G. D. Teutsch: Geschichte der Sieb. Sachsen. 3. Aufl. Bd. I. (Hermannstadt, 1899) 7. s köv. 1., továbbá: TV. Horwath: Die Landnahme des Altlandes im Lichte der Kirchenbauten, Siebenbürgische Vierteljahrschrift LIX. k. (1936) 169. s köv. 1. — Horwath nagyon ügyesen a
