Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 12. szám - Guoth Kálmán: A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban
724 Guoth Kálmán egyesüléséből keletkezett, s műveltség, politikai vezetés tekintetében ez utóbbiak jutottak irányító szerephez; ha tehát azt akarjuk megtudni: milyen magatartást tanúsított a magyarság a közéje települt idegen néptöredékekkel szemben, azt kell megvizsgálnunk: hogyan kezelték e türk népek a hatalmuk alá került népeket? E lovas-nomád népek életformájához — mondja Szekfű — szinte elválaszthatatlanul hozzá tartozott az örökös mozgás, helyváltoztatás, és ezzel együtt természetesen a hódítás. Ez a hódítás azonban rendszerint igen laza jellegű volt: a meghódított nép csak a legfőbb politikai vezetés útján került kapcsolatba a hódítóval — amint ezt éppen a magyarság honfoglalás előtti életéből tudjuk. Sem a bolgárok, sem a kazárok nem érintették a magyarság törzseinek belső életberendezését, nem keveredtek össze velük, tehát nem akarták őket beolvasztani; csatlakozást, kódolást csupán katonai téren követeltek tőle; ez azt jelentette, hogy békében a magyar szállások őrizték és védték külső támadások ellen a hódítók szállásterületét, háborúban pedig a legveszélyesebb pontokon, támadásnál az első sorban kellett harcolniok. Csak természetes — folytatja Szekfű —, hogy a magyarság ezt a századokon át beidegzett bánásmódot alkalmazta új hazájában is a közéje került idegenekkel szemben. Ugyanúgy a határszéleken helyezte el a később csatlakozott népeket — mit sem változtatva belső életükön, népi egyéniségükön —, mint ahogyan egykor vele tették a bolgárok, kazárok is. Amikor pedig felvette a keresztény vallást, ez a nomádkori örökség még jobban megerősödött a keresztény monarchia népek és nemzetek felett álló univerzalismusával. Ez az eszmei háttér, mondhatni elvi alap magyarázza meg, hogy a magyarság szívesen látta azokat a kisebb-nagyobb népcsoportokat, melyek az általa birtokolt földön, az ő államánk kereteiben akarták folytatni életüket. De ez magyarázza meg azt is, hogy nem akarta megsemmisíteni a betelepülők népi egyéniségét: nyelvét, belső társadalmi berendezését, azaz — mai szóhasználattal — nem akarta asszimilálni őket. Világos bizonysága ennek az, hogy nagy tömegben telepítette le a szászokat, nyilván védelmi szempontból, az ország keleti szélein: Erdélyben és a Szepességben, a kúnokat pedig — pusztai életmódjuknak megfelelően — az Alföldön; s nem csak hogy nem bontotta meg soraikat, hanem egyenesen elősegítette autonómiájuk kialakulását, s ami ezzel egyet jelentett: népi különállások megtartását. Csak ilyen körülmények között történhetett meg, hogy Liége-ből a XII. század folyamán Heves megyébe bevándorolt franciák még a XV. század közepén is saját nyelvükön beszéltek, pedig kétségtelenül kis szigetet alkottak a magyarság tengerében. A magyarral rokon besenyők is megőrizték különállásukat, pedig vagy 30 vármegye területén szétszórtan éltek; Fejér megyében, az ország kellős közepén még a XV. században is saját „besenyő comes“-ük volt, s 1435-ben Zsigmond király az ő „besenyő jogaik alapján“ biztosította törvénykezési kiváltságukat. Szekfű válasznak szánta tanulmányát mindazoknak, akik a propaganda silány eszközeivel — az igazsággal mit sem törődve
