Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 2. szám - Bárdossy László: Két világ között

Két vüág között

67

Nem volt még korszak, amelyben annyi fékevesztett hatalomvágy és kapzsiság, kiméletlen önzés, szemérmetlen árulás és hűtlenség kavarodott volna össze a megújulás és megtisztulás ujjongó vágyával. De ez a vágy a vélt vagy igazi bűnök üldözésének vak fanatizmusában maga is elment a kegyetlenségig.

Üj világ volt alakulóban. A régi rend megrepedt falain, megingott pillérein átzengett a jövő. Oj gondolatok, új eszmék szele, új vallás, új erkölcs borzongott át a keresztény emberiségen. Viharuk mélyre szántott. Megmozgatta, életrerázta az addig várak és katedrálisok árnyékában, völgyek mélyén szinte öntudatlanul vegetáló néprétegeket.

A falukat és városokat a biblia félreértett szavaitól kótyagos »apostolok« járták s nyomukban hol itt, hol ott véres parasztlázadások és kézművesforradalmak lángja csapott fel, amit még véresebb kegyetlenséggel fojtottak el a fejedelmek.

Ugyanekkor kalandorok százai rajzottak ki azon a kapun, amelyet Columbus és Amerigo Vespucci az addigi szűk világ zárt falán vágott.

A tengerentúli új világból kegyetlenségben megacélozva és arannyal megrakodva tértek vissza a conquistadorok; arannyal, amely bő áradásában nem jólétet, de nyomorúságot és romlást hozott, annak a bizonyságaként, hogy nem a rablott kincsek, csak a mimka eredménye termékenyít és gazdagít.

Hogyan lehetett volna remélni, hogy valaki akármilyen erős és alázatos hittel, akármilyen kemény és elszánt akarattal rendet teremthet ebben a születés lázában vergődő világban s létrehozhatja azt az egységesen szervezett keresztény közösséget, amelyet a középkor elmerült, csendesebb századaiban sem sikerült senkinek valóra váltani.

Fiatalkorában a császár, aki már akkor is óvatos és meggondolt volt, gyakran — szinte jelszóként — mondogatta: »nondum — még nem«. Életének céljára, az egyetemes vüágbirodalom gondolatára, az élet dörögte rá: »már nem!«

Hyen volt az a birodalom, amelyet sokféle belső és külső baján túl még az ozmán hatalom is fenyegetett.

A kettő közül kétségkívül ez volt a dinamikusabb. Harcra mindig kész hadserege, teli pénztára, egész áUami és társadalmi szerkezete úgy vitte előre, mint hajót a motor. A XV. század végétől a XVI. század közepéig körülbelül háromszorosára növekedett az a terület, amelyre az Ozmánok hatalma kiterjedt. Eleinte rohamosan nőt, mint a fergeteg, utóbb lassúbb lett, elnehezedett, végül egészen megállt ez a növekedés —: nyilván elérte azt a végső határt, amit vérrel, erővel és energiával el tudott látni.

Már a mohácsi csata után — akármilyen nagy és váratlan volt számára ez a győzelem — megelégedett azzal, amit seregei elpusztítottak és magukkal vihettek. Pedig Szulejmánnak tudnia kellett» hogy a csatatéren elvérzett magyar hadseregen kívül más erő nem volt sem az országban, sem a nyugati hátsókon túl. A szultán ^yik bizalmasa (Musztafa basa) később elmondta a velencei követ-