Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 11. szám - Erdély – újságíró szemmel
706 Szemle deznek egy sereg gazdasági tanfolyamat, gépkölcsönző szövetkezeteket szerveznek s nehány esztendő alatt valósággal gépesítik az erdélyi falut, nagy propaganda-hadjáratot indítanak a korszerűtlen ugarrendszer ellen, — egyszóval a mezőgazdálkodás majd minden területén történik valamilyen korszerű kezdeményezés... Falusi papok, tanítók, értelmiségi emberek százai kapcsolódnak be a munkába: egy új, realista szellem keídi bontogatni szárnyait s a honfibúval telt szónoklatok, a „hon állapot- ján“ való búsulás helyett nagyobb érdem lesz hamarosan egy-egy tejszövetkezeti fiók összehozása ... Ilyen szorgalmas munkában találja az EMGÉ-t a fölszabadulás. Feladata azonban még ekkor sem ér véget: nem csupán lehetőségei, de kötelességei is megnőnek. (Kis Üjság, 1942. október 27.) Már Kolozsvárt külön előadást hallottunk a székely-kérdésről: megint csak aféle előkészítő, „bemelegítő“ tájékoztatást, hogy amit majd látunk, legyen mihez mérnünk. Mintegy útravalóul adott nekünk Venczel József, ez a kitűnő fiatal tudós néhány adatot s nehány elgondolkoztató megállapítást, hogy egy pillanatra se felejtsük el, ha ott járunk a hegyek közé szorult, soványföldü medencében: van külön székely-kérdés. Már egész Észak-Erdély szempontjából is alapvető ellentmondásként kön3rvel- hettük el ezt az adatot, hogy itt, ahol a földterületnek alig fele művelhető, a lakosság 75—80 %-a foglalkozik földműveléssel. Hát még milyen kibékíthetetlen ez az ellentmondás a Székelyföldön, ahol a kevés és sovány föld mellett a népszaporodás is igen nagy! Legnagyobb az egész országban. A szűk medencék szinte csordultig vannak emberrel, drága, okos emberanyaggal, amely — mint a Maros, vagy az Olt — elfolyik innen a világ minden tája felé. Az utolsó 60 esztendő alatt mintegy 150.000 ember hagyta él a Székelyföldet. Pedig a székely kimondhatatlanul szereti a maga világát, ragaszkodik hozzá, szinte rátapad a soványka szántókra, a havasok szikláira s nem mozdul, ha csak nem űzi a végkép megenyhítetlen nyomorúság. Semmi sem bizonyítja ezt élénkebben, mint az a tudományosan megállapított adat, hogy a Székelyföldnek ma is 100.000 főnyi álló népfeleslege van. Ami azt jelenti, hogy ennyivel több ember él itt ma, mint amennyi a mostani gazdasági berendezkedés mellett normálisan meg tudna élni. Óriási szám ez, különösen ha tudjuk, hogy egész Székelyföld lakossága 400.000 fő: a két szám viszonya nagy-nagy szegénységről beszél s egyben hatalmas feladatok megoldását sürgeti. Mi lehet itt a megoldás? Elsőként egy negatívumot kell mondani: azt, hogy mi nem lehet. A székely sorssal törődő emberekben, szinte védekező mozdulatként, még a konkrét javaslatok előtt felriad a tiltakozás: egy pillanatig sem szabad gondolni az említett „népfelesleg“ elköltöztetésére vagy áttelepítésére. Hiszen ez valójában nem is felesleg, kétszer annyi magyar is elkelne itt, a végvárak bástyáiban: csak a mai gazdasági helyzettel való józan számvetés mondatja ki ezt a rideg szót. A nemzeti érdek s a székelység érdeke is azt parancsolná, hogy még a mostani elvándorlást is vissza kellene fogni. A székely szabad, szép életre termett fajta, — miért szóródjék szét remek fiatalsága szolgalegénynek, cselédlánynak idegen vagy nem idegen (nekik mindenképpen az!) városok aszfaltjára? A földet, a medencéket nagyobbítani, a hegyeket odébb tolni nem lehet, — de van egy komoly lehetőség: az iparoHtás. Egy felépítendő ipar emberanyagául jobbat, mint a mozgékony eszű székelyt, el sem lehet kép-
