Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 1. szám - Szabó István: A háborús Berlin szellemi élete
SZEMLE A HÁBORÚS BERLIN SZELLEMI ÉLETE A HÄBORO IDEJÉN HALLGATÓ MÜZSÄKRÖL szóló közmondást olyan kor találta fel, amely adott viszonyai közepette természetszerűleg nem tudta egy kézbe fogni a közösség sokrétű életét. Viszont olyan korszak élt vele, amely úgy vélte, hogy az életnek és alkotásnak elengedhetetlen előfeltétele az egyéniség anarchikus szabadsága. Ha a múlt és jelen közt e tekintetben fennálló szakadékot át akarjuk hidalni, utalnunk kell Schillerre, aki életismeretének rövid foglalatában azt mondta: csakis a legnagyobb kockázat vállalásával, a manapság gyakran használatos szóval élve: életünk teljes bevetésével nyerhetjük meg magát az életet. Ebben az értelemben pedig az élet nem az egyes ember rövid lélekzetvételét, hanem az egész, a közösség megújulását jelenti, az új életforma, az új erkölcs jegyében fogant alkotások és vívmányok révén. Tévedés volna azt gondolni, hogy csak az alkalmazott tudományok hódítanak új fegyvereket a háború számára, hogy a német szellemi élet közvetlenül csak a háború megnyerése érdekében veti latba alkotói erejét. Ez a felfogás ellenkezne a teljes »bevetés« szellemével, azzal a nézettel, amely küzdelem, harc alatt nemcsak bizonyos katonai műveletek végrehajtását érti, de belefoglalja a harc fogalmába azt a szellemi-alkotói erőkifejtést is, amely egy eddig ismeretlen szintetikus anyag előállítását, egy új színpadkép megalkotását, vagy egy új épület tető alá hozását megelőzi. A szellemi ember tehát nem ülhet és nem ül tétlen töprengésben a jó öreg közmondásra hivatkozva, hanem fokozott erővel dolgozik, azaz, hogv e gondolatmenet élesebb hangsúlyt kapjon, így is mondhatnék: harcol. Elb- ben a vonatkozásban tehát a Német Birodalom szellemi életében nem érzik a háború; ez az új felfogás a nemzeti szociálizmus egyik sarkalatos tétele, amelyet egy nagyvonalú, valóban bürokráciamentes művelődéspolitika a gyakorlatban is meghonosított. Amíg a múzeumok, paloták féltettebb, nagyértékű műkincsei ismeretlen rejtekhelyükön várják visszaszállításukat szokott helyükre, addig inter arma is új alkotások, könyvek, képek, szobrok és szimfóniák születnek az alkotói műhelyek mélyén. Az alábbiakban benyomásokról számolunk be, amelyek természetszerűleg nem tarthatnak igényt a teljességre, mindössze a fenti tételt igazolják, vagy egyes elemeit hangsúlyozzák. Nehéz volna eldönteni, hogy az irodalom milyen műfajához tartozó művek közt kutathatunk tartósabb, időtáUóbb alkotások után. A háborús Németország szellemi életének szemlélőjét ezek a művek érdeklik elsősorban, s ezért csak a kétségtelen csúcsokra mutat rá, egyebekkel legfeljebb, mint jelenségekkel foglalkozik, ezáltal elhárítván magától a felületesség látszatát. Az élen mindenesetre az irodalmi-bölcseleti színvonalon álló világnézeti munkák, a dráma és a regény állanak. Az elsősorban említettek közt, a jelenség tipikus volta miatt rá kell mutatnunk Rosenberg Alfred híres könyvére (Der Mythus des 20. Jahrhimderts), amely nemrégiben érte el kiadásai során az egymilliomodik példányt, s ezzel a világon páratlanul álló csúcsteljesítménnyel túlszárnyalt minden eddigi
