Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom

MítosZj vallás és irodalom 531 téből, hanem környezetének tükréből ismeri s úgy látja, hogy »sápadt és fáradt ez a vallás«. Kiapadtak benne az élő vizek forrá­sai s csak evilági okosság, kispolgári kényelem megnsnlatkozását látja papjaiban. Ezeknek a liberális »keresztyéneknek« életében nem hangzik össze a szépség és a jóság, s nem ragyog fölötte, mint fel- lebbezhetetlen irányító hatalom — az Isten. E szörnyű élmény hatása alatt mondja ki Nietzsche: »Meghalt az Isten« (Ö. M. VI, 189). Atheizmusát ez a gondolat vezette: ha a napot egy felhő el tudja takarni, akkor az nem a mi napunk, nem az igazi nap. Tehát teremtsünk egyet: magunkból, de magunknál nagyobbat. »Egykor ha messzi tengerekre néztetek, azt mondották nektek: Isten. Én pedig azt mondom nektek: Übermensch« (Ö. M. VII, 123). Már az idealizmus, főkép Schelling művében (Philosophie der Mythologie und der Offenbarung, 1856) kisérletet tett egy új világ­kép, egy új nap fölépítéséhez, de fogalmait a kereszténységből merí­tette. Nietzsche tudatosan szembeáll ezzel a kísérlettel. »Tudtok-e Istent teremteni? — Hát ne említsetek előttem isteneket. De embert tudtok teremteni! Talán nem ti magatok, testvéreim! De apái és ősei lehettek az emberfeletti embernek, s ez legyen legjobb alkotás­tok» (Vn, 123). Nietzsche nem mond ellen az igazi keresztény életideálnak, szent­nek s felbonthatatlannak tudja a házasságot, a szüzességet (VH, 78—102), az önfegyelmezést, a felebaráti szeretetben pedig az amor proximi helyett az amor remoti eszméjét hirdeti. De mindezt Isten nélkül és egy istenivé szemelt emberiségből akarja megvalósítani. Korfordulót lát a multszázad racionalista agóniájában s egy új világ születését hirdeti: Meghalt az Isten, hogy föltámadjon az ember (Ö. M. IX, 295). Bölcseleti nyelven azt mondjuk, hogy Nietzsche abszolutizálni akarta azt, ami véges és viszonylagos. Ezt nevezi »minőség hábo­rújának« (I, 437), mely a dolgokban már nem a valóságot szemléli, hanem viziónárius szemekkel úgy látja őket, mint a kivont kardok élén villanó fényeket. A mítosz örökkévalósággá minősíti az időt, végtelenné a tért, istenné az embert, lélekké a testet, gondolattá az érzést, mennyországgá a földet. Ebben a minőségi forradalomban n5Úlatkozik meg az elfojtott szomjúság az igazság után, s azért oly szükségszerű következménye minden mítosz-csinálásnak. Már Blon- del Maurice, napjaink egyik legeredetibb gondolkozója, rámutatott a mítosz lényegében rejlő ezen ellentmondásra. Két törekvés keresz­tezi egymást. Az egyik profanizálni akarja a Szentet s minél földie- sebb, nemzeti és anyagi kategóriákba szorítani a numinozumot. (»A pitvarosi szekta istentiszteletein sokan így imádkoznak: Adj Uram egy pár csizmát.« Féja, 119). Ugyanakkor titokzatosság fátyolába akarja burkolni és minél magasabbra emelni, hogy imád­hassa a gyarlóságtól megtisztított ideált. Amint Féja mondja a szektásról: Ókeresztény töretlenséget, fanatizmust és az Ige szerint vett életet kíván papjától is (118). Ugyanez a kettősség található minden mitológiában (v. ö. Blondel: L’Action. Essai d’une Critique de la Vie et d’une Science de la Pratique).

Next

/
Oldalképek
Tartalom