Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
532 Eröss Alfréd Ezí a lényegében ellentmondás-kettősséget jobban kifejezni nem is lehetne, mint azzal a névvel, amellyel Nietzsche keresztelte el. Übermensch. Egyszerre mondja ki az ellentéteket: ember és mégis több mint ember. Nem a valóság, hanem a mítosz alkotása. Nietzsche kifejezetten szembeszáll a »latin valóság-hittel« (lateinische Seinsgläubigkeit) és saját világképét tipikusan germánnak nevezi (ö. M. VI, 326. k.) A mítosz-hitnek nevet is adott: a diony- soszit. Tehát görög ruhába bujtatja a sajátosan német világnézetet. Semmi különös sincs tehát abban, ha nemsokára ugyanez a Diony- sios árvalányhajjal és fokossal jelenik meg a magyar irodalomban. Épp oly tragikus, hogy a mítoszt, amelyről Nietzsche azt hitte, hogy a mindent szétforgácsoló racionalizmussal szemben, egyedül képes egységes világképet alkotni, utódai szétszedik, mint valami kockajátékot s kinek-kinek kezében csak részei maradnak. »A mítoszokkal besugárzott égbolt«, amint világképét nevezi, töréken3mek bizonyult. Nietzsche első rajongói a poéták, mégpedig Stefan George választékos köre. Maximinben a testi szépség mítoszát dicsőítik. A gondolat csupán szilánk Nietzsche világképéből (v. ö. X, 216), épp úgy mint annak másik oldala: a szellem becsmérlése Kiages filozófiájában. Még tovább töredezett a délibáb mítosza a testimádat erkölcsi elfajulásaiban, vagy népi vonalon a fajiság elméleteiben. Csak a legjellemzőbbet idézzük. »Mert a lélek nem egyéb, — mondja Rosenberg, — mint a faj belülről. S fordítva, a faj a lélek külseje. A fajlelket föltámasztani annyit jelent, hogy legfőbb értéknek elismerjük s minden más értéket, államiságot, művészetet, vallást, szervesen alája rendelünk. Ez századunk föladata: az új életmítoszból az új embertípust megteremteni« (Mythus des 20. Jahrhunderts, 2). KORUNKAT A »VÉGESSÉG PÁTOSZA« JELLEMZI. A »Wille zur Macht«, mely nem egyéb, mint a törekvés, az embernek, a végesnek és mulandónak isteni, vagyis végtelen és örök hatalmat kaparintani. Finomabban nem lehetne ezt az akaratot leírni, mint a magyar költészet kifejezte az »Ibolya álmaiban«. A klasszikus görög kultúra ismerte ezt a Tráciából beszivárgó féktelen Dionysiost, s szembeállította vele Apollót, mint a forma és a mérték szimbólumát. A görög bölcs, akár a Sokratest megelőző Heraklitos, akár a plátói virágzás késői föUobbanása, Plotinos, mindig tudatában van a korlátoknak, amelyek az emberi végességet határolják. Minden, ami véges, tökéletlenség és tagadás, a végtelennel szemben senuni, az általánossal szemben szűkítés, a lényeggel szemben puszta és hamar elmúló létezés. S innen, a hervadó szépségből néz föl az antik géniusz az örökkévalóhoz, melyet úgy ismer meg, mint az igazi valóságot, a tökéletességet, az elérhetetlenséget. Ezt a látást tagadja meg a nietzschei ember. Néki nem kell a transzcendens örökkévalóság, önmagában, saját végességében akarja az örökkévalót megteremteni. Földi paradicsomot, bűvös követ, aranyat akar kotyvasztani a modem szellemi alkímia konyhájában. És ez a lázadó Dionysios végtelennek tűnő tragédiája, hogy mindaz, amit Isten helyett öröknek kiált ki, szemei előtt roppan össze a halál és az enyészet hideg érintésére. Az első jelek és sikerek »kézzelfog
