Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
Mítosz, vallás és irodalom 529 séges, egész valómat magába foglaló leglényegem, mint embervoltom, mint minden egyéb voltom, aki én vagyokx. Elzen múbk. Tud-e igazi embervoltunk minden Isten-adta erejével, egész szívvel és elmével, hittel és akarattal utat törni magának az előítéletek gátjain s a mítoszok ködzuhatagjain keresztül, hogy tiszta szárnyalással magasba emelkedjék. Vagyis; a népben, a magyarságban, az emberségben szolgálja Istent. S ez annál nehezebb, mert a konjunktúra ma a mítoszoknak kedvez, s elhallgattatja a mélyből feltörő éneket. Ha ugyan el lehet hallgattatni az emberi szívet. Az emberi szív természeténél fogva harmóniára törekszik s össze akarja hangolni az emberi élet nagy értékeit: a szépet, a jót, az igazat. A mítoszok ezzel szemben az egyoldalú világnézetek hírnökei. A szektások épp úgy, mint a nagy sámánok és varázslók, excentrikus, disszharmonikus, sőt igen sokszor idegbeteg, exaltált lelkek. Rendkívüliségük megbabonázza a hiszékeny tömeget, de meg nem világosítja s meg nem mentheti. Merezkovskij egyik könyvében kimutatja, hogy ez az egyoldalúság volt Tolstoj nagymérvű hatásának s egyben bukásának oka. Tudás és géniusz, ész és szív, hit és megismerés nem hangzott össze lelkében, inkább úgy állott egymással szemben, mint Dávid és Góliát. Saját kicsinysége ölte meg saját nagyságát. A költői műben az összhang jelenti a szépséget, az írói magatartásban szintén a lelki egyensúly adja az igazi nagyságot. »Ember a szó nemes értelmében, az az univerzális ember, ki tudós, művész és szent. Mindenki, aki sikerült ember és nem torzó, lehetőleg mind a három irányban fejleszti ki magában a természetes ösztönt« (Prohászka). íme, a nagy alkotások titka. Hit és művészet, tudás és ihlet öleléséből születnek meg. Már pedig minden költőnek ez a vágya és küldetése. Reá vonatkoznak elsősorban a »Szűzmáriás Királyfi« szavai: Aki életiben el tudja ültetni magát nagy tettekben, méltó Istenhez. A FELVILÁGOSODÁS mintegy sötét burát borított a fejünkre s azt mondotta: nincs szükséged kívülről jövő megvilágításra, mert ' önmagadból s önmagadnak világítasz. Ez a büszke racionalizmus ma már úgy tűnik fel előttünk, mint valami naiv gyermekmese, melyben azt hitte az ember, hogy a civilizáció kultúra nélkül is emberiessé teszi az életet, s a technika végkép leigázza, a tudomány meg oldja a nagy természetet. A felvilágosodás embere saját értelmének karbidlámpájával föltárta a világrejtély mélységeit s szinte mindent tudott róla, csak azt az egyet nem, hogy ez a föltárt bánya is tele van titokzatos és földöntúli erőkkel, kiszámíthatatlan s mégis döntő jelentőségű tényekkel. Csak egyetlen közeli példát említsünk; a modem világháború a technika gigászi küzdelme s mégis össze- kúszálta szálait az 1941-es korai s váratlanul szigorú tél. Kicsiben ez százszor megismétlődik. A sötét bura alatt sínylődő ember- palánta önmaga világosságában vitális fejlődésre képtelen, de föl
