Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 7. szám - Göttfy Borbála emlékirata a Hóra-lázadás kitöréséről
Magyar Figyelő 439 a magyarokat mind megölje s ezeknek minden vagyonjaikat a maga fele- kezetének adja. A mi új dicső királyunk, a szent Hóra, Zaránd vármegyében a magyarok meggyilkoltatásokat szerencsésen el is kezdte. Hol sok nemesek megölettek s felprédáltattak minden előkapott magyar jószágot. Különösen Gyálu-Márén a B. Józsika Antal pálinkafőzője is feldulatott és hamuba boríttatott. E lovakat, melyeken ültek, mi jól ismerjük és tudjuk, hogy azok rectif. biztoséi, tudjuk, hogy ez is magyar. Ezért azokat tőletek elvesszük, titeket pedig arra intünk, hogy, mint volt katonák, gyalog, szépszerint takarodjatok ki a falunkból, csak hamar, mert mivel különben póruljártok.“ Mindezeket megértvén, titkos egymás szemébe- nézésünkkel egymásnak az elszaladásra jelt adtunk s a lovakat egyszerre sarkantyúba kapván a fellázadtak közül észrevehetetlenül kivágtatánk. Kik, hogy céljokat a lovak elvételére nézve megsemmisítve látták, iszonyatos dühösséggel utánunk eredtek, kövekkel, gályákká! hajgáltak, égre- kiáltó szitkokkal illettek és fenyegetőztek keményen, ha meg nem állunk a lovakat nekik átaladni. Minket-űzések ezen falu határáig tartott, honnan rettenetes káromlások között visszatértek. Mi pediglen a rajtunk történtek elmondása végett hazasiettünk s im ezért vagyunk mimagunk ijedt- képűek, mind a lovak izzadtak és habosok.“ így felkészülve elindulánk; velünk jöttének a Falusbíró, az Esküttek, és Tógya Tódor, ki ölében vitte a húgomat s utánam Mihály apsitos, ki a tarisznyát kérte tőlem, de én nem adám oda, hanem gyermekségből a nyakamba vetettem. Midőn egy kis dombról, a mészárszék mellett, a patakba ereszkedtünk, s ezen általmenvén, a mellette volt sövény lépcsős bejáróján a Jer- nyUa Tódor kertébe behágtunk, és itten egymás kicsiny dombon felfelé mendegéltünk volna, hirtelenül minden felől sűrű jeladó füttyentések hangzottak, de szó egy sem; ezután nagy földdobogtatás, kemény karótörések, és a kertek sövényeiknek iszonyú ropogtatásai verdesték a levegőt. Ekkor a n. édesatyám kérdezőleg így kiáltott fel: „Megálljatok, kik vagytok, és mi bajotok van?“ De a felelet helyett, őtet kegyetlenül ütni, verni és rongálni kezdették, kinek keserves jajgatásait, és az élő Isten szent nevére való reménykedéseit, hogy ne kínozzák, mert semmi rosszat nem követett el, azonnal hallottam. S mindjárt Tógya Tódor tolvaj-kiáltását, s a n. húgom sikoltásait; és a n. édes anyám keserves jajszavait s szívreható könyörgéseit. (Mihály apsitosnak egy szavát sem hallottam. Könnyen megeshetett, hogy valamelyik vérengző egyszerre úgy megütötte, hogy tüstént szörnyű halált halt. Mert őtet azután soha senki nem látta). Melyeket jól meg lehetett különböztetni és érteni, mivel a gyilkosok még egy szót sem szólották. Ezalatt én magam felfutottam a domb tetejére; hol látván, hogy három oláh, kik közül kettő dorongokkal, egy pedig vasvillával vala felfegyverkezve, utánam iramodott; imide-amoda kanyarodva mint tőlem kitelhetett, szaladtam előttük. De csakhamar az egyik beért, és úgy megütötte a tarkómat, hogy mindjárt féltérdre rogytam; azonban meg nem jajdulék, mert a legelső füttyentés hallásakor, ijedtemben fogaim bekapcsolódtak volt. Két-három pillantat múlva felemelkedvén, ismét futásnak eredtem, ám az eg3Úk gyilkoló viszont utolérvén, hátba oly keményen megsújtott, hogy a balfelemmel egyszeribe a földre leestem; olyan szerencsésen, hogy a gyermeki játékból nyakamba vetett tarisznya a benne volt száraz eleséggel, csudálatosán a fejemre felfordult. És így a kegyet- lenkedők irgalmatlan ütéseik jódarabig nem a fejemet, hanem a tarisznyát érvén, az az összveagyalástól még most megmentődett. Melyet észrevevén