Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 7. szám - Göttfy Borbála emlékirata a Hóra-lázadás kitöréséről
MAGYAR FIGYELŐ GÖTFFY BORBÁLA EMLÉKIRATA A HÓRA-LÁZADÁS KITÖRÉSÉRŐL* Néhai édesatyám, Mátisfalvi Götffy László, 1784. Erdélyben, Hunyad vármegyében, az ilyei járásban rectif. biztos, és ugyanezen helységben fekvő branyicskai uradalom birtokosainak jegyzőjök volt; s ezen hivatalánál fogva, az írt uradalomban. Ilye mezővároshoz közel, Szirbben lakék. A n. édesatyámnak, mint rectif. biztosnak, az akkori sinórmérték szerint tiszti kötelességéhez tartozott, a maga kerületében találtatott adózóktól az adót felszedni és elküldeni az illető szolgabírónak. Melynek felhajtatása végett, oldala mellett két apsitost tartott. Kik közül egyik magyarországi reform, magyar, keresztnevére Mihály, másik Tógya Tódor nevű szirbi oláh vala. Ezeket valamint azelőtt, úgy a feljegyzett év nov. 1-jén saját lovain kiküldötte volt a keze alatti falukba, a Birákhoz, ezeknél a felgyűjtött adónak bevitelét, a felgyűjtetlennek pedig felszedését sürgetni. A most mondtam hó 4-dikén, csütörtökön déltájban a megnevezett apsitosok igen nagy sebességgel a n. édesatyám lakásának udvarára be, s innen a ház tornáca elébe vágtattak; midőn a pitvarajtóban velem eg;yütt álló n. édesanyám. Kovásznál Márkus-Deák Judit őket eképpen szólítá meg: „mi oka a Kegyelmetek szokatlan, szerfeletti nyargalásoknak, mely miatt a lovak egészen vízben és tajtékban vannak: S miért keltek ki Maguk is képjeikből?“ Mely kérdésekre azok szívek mélyéből eként sóhajtottak fel: „Az Isten szerelméért! oda vagyunk, mindnyájon, oda vagyunk!“ Erre a n. édesanyám és én magam nagyon megrémülvén, kértük azokat, hogy beszéllenék elő: „hol mit láttak,, kitől mit hallottak, vagy tapasztaltak?“ Ekkor ugyanazok eszerint folytaták szavaikat: „Mi ma reggel Bezsámból Bikóba utaztunk, melybe beérkezvén, egyenesen a falusbíró háza elé lovagolánk. Menésünk közben hirtelenül azt vettük észre, hogy bennünket egy csoport oláhság követ. Melyet megpillantván, úgy vélekedénk, hogy az azért sereglett összve, hogy minket meglátott jönni és siet vinni adóját a falusbíróhoz; s ez okért csak léptettünk. Azonban az oláhok magunkat beértek, körülkerítettek és tüstént kezdének kérdezősködni tőlünk azeránt, hogy „mi mikor indultunk el hazunnan, micsoda falukban jártunk és gyűjtöttünk-e sok pénzt? Ha igen, az nálunk van-e?‘‘ Kiknek mi röviden: „Jól tudjátok ti azt, hogy az adópénzt nem mi magunk, hanem a falusbírók szokták a Rectif. Biztoshoz vinni.“ S bementünk velek egyetemben a falusbíró udvarára, hol a sűrűség miatt, melybe a falusbíró is kiállott volt, a lovakról le nem szállottunk és lóháton ülve hallgattuk ki azoknak e beszédeket: „Annak vége, hogy mi több adót fizessünk! Vége a magyaroknak is! Van már nekünk egy olyan jó királyunk, a szent Hóra, aki maga is oláh lévén, mint mi vagyunk, bennünket adófizetéssel nem fog terhelni és aki nemzetével összveesküdt, hogy * Götffy Borbála: Néhai Götffy László háznépének Hóra pórhada miatt esett romlása. Erdély öröksége. 149. és kk. 1.
